rubicon
back-button Vissza
1882. június 2.

Garibaldi halála

Szerző: Tarján M. Tamás

1882. június 2-án hunyt el Giuseppe Garibaldi szabadságharcos, az olasz egységért folytatott küzdelem egyik legjelentősebb alakja, Olaszország nemzeti hőse.

Garibaldi 1807-ben, egy nizzai olasz tengerész család gyermekeként született, így pályafutását a tengeren kezdte, 1832-től egy kereskedőhajó kapitányaként járta be a Mediterráneumot. A forradalmár életét 1833. áprilisi taganrogi útja változtatta meg, mely során találkozott az oroszországi emigrációban élő Giovanni Battista Cuneóval, az Ifjú Olaszország nevű hazafias szervezet egyik vezetőjével. Cuneo rábeszélte a tengerészt, hogy lépjen be a félsziget egyesítéséért küzdő társaságba, majd Giuseppe Mazzinihez küldte őt, akivel Garibaldi 1834-ben sikertelen felkelést indított a piemonti uralkodó ellen. A későbbi szabadságharcos a halálos ítélet elől Dél-Amerikába menekült, és Brazíliában, majd az uruguayi polgárháborúban harcolt. Garibaldi legendás öltözéke, a piros ing, a poncho és a jellegzetes sombrero kalap a brazil gauchóktól került a forradalmár ruhatárába.

Miután hírét vette az 1848-as európai forradalmaknak, az emigráns katona hazatért Itáliába, és felajánlotta szolgálatait Károly Albert (ur. 1831-1849) piemonti uralkodónak. Az 1848-ban induló első függetlenségi háború során Lombardiában harcolt a Habsburgok ellen, de a novarai és custozzai vereségek után ő is menekülni kényszerült. Garibaldi és különítménye 1849 márciusában Közép-Itáliába vonult vissza, hogy csatlakozzon a Rómában köztársaságot alapító Mazzinihez, annak bukása után pedig Velencét próbálta meg – sikertelenül – felmenteni. Az 1849-es bukás után Garibaldi ismét emigrációba vonult; visszatért a tengerre, a következő évtizedben vállalkozást vezetett New Yorkban, járt Chilében, Kantonban, Ausztráliában, majd 1854-ben a szárd-piemonti Caprera szigetén telepedett le. Amikor III. Napóleon (ur. 1852-1870) szövetségében II. Viktor Emánuel piemonti uralkodó (ur. 1849-1878) 1859-ben hadat üzent Ausztriának, Garibaldi az Alpi Vadászok néven megszervezett szabadcsapatok élén ismét szolgálatra jelentkezett, a háború során győzelmet aratott például Varese és Como mellett is.

A III. Napóleon által váratlanul megkötött villafrancai fegyverszünet érthető módon elégedetlenséggel töltötte el Garibaldit – hiszen úgy tűnt, a francia-piemonti koalíció kiverheti az osztrákokat Velencéből – aki összekülönbözött Camillo Benso di Cavour miniszterelnökkel is. A szabadságharcos legjobban azt fájlalta, hogy Cavour III. Napóleon – mint kiderült, csak felerészben megvalósuló – támogatásáért lemondott Savoyáról, és Nizzáról, Garibaldi szűkebb hazájáról a franciák számára. Ennek ellenére mégis megmaradt Viktor Emánuel szolgálatában, 1860-as híres hadjáratát is Piemontból indította meg.

A szabadságharcos 1860 májusában hajózott ki 1000 önkéntesével, és marsalai partraszállása után szeptember végéig elfoglalta a Nápoly-Szicíliai Királyságot. Garibaldi a meghódított területeken egy ideig Viktor Emánuel nevében diktátori hatalmat gyakorolt, majd átadta az országrészt az uralkodónak, akit 1860. október 26-i teanói találkozójukon már Olaszország királyának nevezett. Mivel az 1860-as hadjárat során – Garibaldi megsegítése közben – a piemonti hadak elfoglalták Észak-Itáliát és a Pápai Állam nagy részét, már csak Róma és környéke maradt az 1861. március 17-én kikiáltott Olasz Királyság határain kívül.

Viktor Emánuel és Cavour reálpolitikai okokból egyelőre letett a pápai székhely meghódításáról – Rómát III. Napóleon vette védnöksége alá – a szabadságharcos azonban inkább az érzelmeire hallgatott: 1862 júniusában Szicíliába utazott, és sereget toborzott, amely a „Róma, vagy a halál!” jelszóval indult az antik főváros meghódítására. 1862. augusztus 28-án, Aspremonte mellett Viktor Emánuel csapatai útját állták a makacs hadvezérnek, és rövid csetepaté után egy ideig – jelképes – fogságba is vetették. Minden konfliktus ellenére Garibaldi királya oldalán harcolt az 1866-os osztrák–olasz háborúban is, mely küzdelem során egyedül az általa vezetett Alpi Vadászok osztagai arattak sikereket a Habsburgok ellen (Velencét Olaszország végül a döntő porosz győzelmek révén kapta meg).

A nemzetközi tiszteletnek örvendő Garibaldit élete során számos függetlenségi mozgalom hívta meg vezérének, 1861-ben maga Lincoln amerikai elnök is tárgyalt vele. Paradox módon az a férfi, aki a kezdetektől fogva harcolt hazája egységéért, éppen a végső diadalnál nem lehetett jelen: miután Garibaldi 1868-as római kísérlete ismét megbukott Viktor Emánuel ellenállásán, a szabadságharcos egy időre Franciaországba távozott, ahol a III. Napóleon bukása után kikiáltott köztársaság oldalán harcolt. Garibaldi ezután már egy egységes Olaszországba térhetett haza, ahol élő legendaként, a szabadság hőseként 1882-ig Caprera szigetén élt.