rubicon
back-button Vissza
1883. július 3.

Franz Kafka születése

Szerző: Tarján M. Tamás

1883. július 3-án született Franz Kafka zsidó származású német író, a 20. századi széppróza meghatározó alakja, az abszurditás és realitás kettős ábrázolásának egyik legnagyobb mestere. Kafka, mint a cseh kultúra fellegvárának német nyelven beszélő zsidó származású polgára, szinte egész életében kitaszítottságban élt, hogy aztán halálával milliók érdeklődését és elismerését nyerhesse majd el.

Kafka Prágában született, egy középosztálybeli zsidó kereskedőcsalád gyermekeként látta meg a napvilágot, ami sok szempontból determinálta – volna – életét: zsidó származásánál fogva elsősorban a kereskedelmi és hivatalnoki pálya állt nyitva előtte, ennek érdekében aztán apja előbb a prágai fiúiskolába, majd az óvárosi német gimnáziumba járatta őt, 1901-es érettségije után pedig a jogi egyetemre került. Kafka hamarosan konfliktusba került családjával, mivel felnőttkorára világossá vált számára, hogy író szeretne lenni, míg szigorú apja, Hermann Kafka a karrierépítésre akarta őt ösztönözni, később kényszeríteni.

A művész számára azonban elegendő volt a Prágai Munkásbiztosító Intézetnél – 1922-ig – szerzett állás, nem kívánt feljebb lépni a ranglétrán, így a nappalokat munkával, éjszakáit pedig írással töltötte. Apja ezt az életmódot nehezen tolerálta, így Kafka élete végéig hasztalan küzdött azért, hogy kiszakadhasson családja befolyása alól – miközben a külvilággal szemben a szülői ház volt az egyetlen hely, ahol biztonságban érezhette magát. Ez az ambivalencia minden bizonnyal kihatott egész munkásságára.

Az író életét végigkísérték a különféle betegségek, melyek jelentős része mentális eredetű volt: Kafka krónikus depresszióban szenvedett, miközben migrénes rohamok, álmatlanság és állandó gyomorbántalmak kínozták őt. Lelki bajai genetikus eredetűek is lehettek, de minden bizonnyal súlyosbította azokat a szülői elvárások és személyes vágyainak ellentéte is. Kafka túlfokozott önkritikával, szemernyi önbizalom nélkül szemlélte magát, mint a társadalomból – önnön szándéka folytán – kiszakadt szürke alakot, aki magányosan, magát az írásnak szentelve éli torz mindennapjait. Miután 1917-ben az író megtudta, hogy – gyógyíthatatlan – gégetuberkolózisban szenved, ez az önsanyargató látásmód csak fokozódott, mivel betegségét isteni büntetésnek vélte. Kafka – mint a világ összes dolgához – az íráshoz is ambivalens módon kapcsolódott: írói életét sohasem tartotta teljes értékűnek, de annak megtartásáért hajlandó volt kétszer is felmondani jegyességét berlini menyasszonyával, Felice Bauerral.

Az író egyáltalán nem volt annyira szürke személyiség, mint azt magáról gondolta, diákos külsejével, fanyar humorával és udvarias modorával vonzotta az embereket, és a nőket is. A húszas évek elején viszonyt folytatott Milena Jesenska cseh újságírónővel, halálos ágyánál pedig már egy másik szerető, Dora Diamant vigyázott rá. Kafka 1917 után ideje nagy részét betegszabadságon otthon, majd 1923-tól Berlinben töltötte. A német fővárosból mondhatni meghalni tért haza egy bécsi szanatóriumba, ahol betegágyán megkérte Dora Diamantot, és irodalmi ügynökét, Max Brodot, hogy égessék el műveit – a barátnő végül tiszteletben tartotta Kafka kérését, Brod azonban nem, így felbecsülhetetlen értékű kincset mentett meg a világirodalom számára.

Franz Kafka, ahogy a mindennapi életben, az írás terén is rendkívül visszahúzódó volt: novellagyűjteményeit általában külföldön, főként Németországban jelentette meg – a legismertebbek az 1912-ben megjelent Szemlélődés, az 1914-es Fegyencgyarmaton és az 1922-ben kiadott Éhezőművész című kötetek voltak – ezek azonban újszerű, egyszerre komor, száraz, és lebilincselően abszurd stílusukkal túlságosan korán érkeztek meg az olvasóközönséghez. Az Átváltozás című világhírű novellát tartalmazó 1912-es kötet például már a világháború előtt a német kritikusok kezébe került, de akkor még nem szenteltek neki túl nagy figyelmet. Áttörés az író halála után, Max Brod jóvoltából következett be, aki magához vette Kafka három regényének befejezetlen kéziratát, és 1925-től kezdve sorozatban megjelentette őket: először A per, majd A kastély, utoljára pedig az Amerika című mű került a könyvesboltokba, melyek aztán világsikert arattak.

Kafka személyiségéhez hasonló ambivalens narratívája, az abszurdumok és a száraz realitások együtt szerepeltetése, az író lelki töréseinek rengeteg szimbóluma – a labirintusok; a kitaszítottság és a megérkezés nélküliség motívuma; a bűntudat –, a fanyar humor és a lehangoló képek egyetlen műben való megjelenítése – jobb fogalom híján – kafkai hangulatot teremtett az olvasók számára. Ez a stílusirányzat aztán Márquez és Jorge Luis Borges munkássága nyomán később meghatározó irányzata lett a modern kor prózájának.