Bourbon-Pármai Zita magyar királyné születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Egy uralkodó sohasem mondhat le. Trónjától megfosztani lehet, uralkodói jogait megvonni tőle lehet. Ez rendben van. Mert ez merő erőszak. De ez nem kötelezi arra, hogy elismerje: elvesztette uralkodói jogait. Engedhet az erőszaknak, attól függően, milyen időben és milyen körülmények közé kerül, de lemondani soha, soha, soha! Inkább itt pusztulok veled, de majd jön Ottó. És ha mindannyiunknak pusztulnia kell is, akad még Habsburg elegendő.”
(Bourbon-Pármai Zita magyar királyné)

1892. május 9-én született Bourbon-Pármai Zita hercegnő, IV. Károly magyar király – I. Károly néven osztrák császár – (ur. 1916-1918) felesége, Magyarország történetének utolsó királynéja.

Zita az olaszországi Viareggio közelében fekvő Pianore kastélyban látta meg a napvilágot, I. Róbert pármai herceg (ur. 1854-1859) és Mária Antónia portugál infánsnő leányaként. A hercegnő népes családba érkezett, ugyanis az olasz egység megvalósulásával – 1859-ben – hatalmát vesztő uralkodónak két házasságából összesen huszonnégy gyermeke született; a sorban Zita volt a tizenhetedik. Annak dacára, hogy a Risorgimento során a Bourbon-dinasztia pármai ága elveszítette tényleges hatalmát, I. Róbert igyekezett továbbra is uralkodóházként reprezentálni családját, amely törekvés a pazar külsőségek és a fényűző életmód mellett a gyermekek neveltetésében is megmutatkozott. Testvéreihez hasonlóan a későbbi magyar királyné is szigorúan vallásos, ugyanakkor színvonalas oktatásban részesült: már egészen fiatalon elsajátította az olasz, francia, német, angol és portugál nyelvet, később pedig a felső-bajorországi zangbergi leányneveldében, majd rövid ideig a Wight-sziget egyik kolostorában folytatta tanulmányait. Ezek az esztendők minden szempontból meghatározták Zita jövőjét, ugyanis az őt körülvevő miliő hatására egész életében buzgó katolikus maradt, az angol partok közelében töltött rövid idő pedig abban is szerepet játszott, hogy a pármai hercegnő végül a későbbi IV. Károly hitvese lett.

Zita egészsége 1909 során megrendült a Wight-sziget párás klímája miatt, ezért édesanyja hazahívta, majd gyógykúrára küldte őt a csehországi Franzensbadba. E neves fürdőhely közelében élt a hercegnő nagynénje, Mária Terézia portugál infánsnő, Habsburg-Lotharingiai Károly Lajos főherceg özvegye, aki néhai férjén keresztül a későbbi IV. Károly magyar király mostoha nagyanyja volt. Az ifjú Károly főherceg ekkoriban ezredével Csehországban állomásozott, és gyakran tett látogatást az infánsnőnél, ahol – a két család közreműködésével – idővel Zitával is megismerkedett, és a két fiatal között szerelem szövődött. Ez mindkét dinasztia számára szerencsés fejlemény volt: miután Ferenc Ferdinánd morganatikus – rangon aluli – házasságot kötött, a Habsburg-ház törvényei szerint gyermekeit nem illette meg az öröklés joga, így Ferenc József (ur. 1848-1916) az ifjú Károlytól várta, hogy nagybátyja után trónörököst nemzzen a Monarchia számára. A Bourbon-Pármai-házból származó hercegnő az általános vélekedés szerint megfelelő rangot biztosíthatott a későbbi utódoknak, így 1911 nyarán a 23 éves főherceg eljegyezte Zitát, majd októberben, az alsó-ausztriai Schwarzauban esküvőjüket is megtartották. A következő esztendőben a fiatalasszony – Ottó személyében – fiút szült, majd 1922 nyaráig további négy fiú- és három leánygyermeknek adott életet. Károly és Zita szerencsésnek mondhatta magát abból a szempontból, hogy házasságuk szerelemből köttetett, a történelem viharai azonban súlyos megpróbáltatásokat tartogattak számukra.

Miután 1914. június 28-án Szarajevóban meggyilkolták Ferenc Ferdinánd trónörököst, legidősebb fia – Ottó – helyett egyszeriben maga Károly főherceg lépett elő a korona várományosává, ami természetesen Zita pozícióját is megváltoztatta a Hofburgban. Az idős császár-király hamarosan úgy rendelkezett, hogy a főhercegné költözzön át Schönbrunnba, ahol Ferenc József maga igyekezett felkészíteni a fiatalasszonyt jövőbeli feladataira. Az aggastyán uralkodó támogatására szükség is volt, ugyanis az első világháború eseményei Zita és a Bourbon-Pármai-ház számára egyaránt súlyos megpróbáltatásokat hoztak. A főhercegné családját kettészakította a frontvonal – Franciaországban élő fivérei ugyanis Belgiumban, a Monarchiában tartózkodó testvérei pedig a k. u. k. hadseregben vállaltak szolgálatot –, a fiatalasszony maga pedig – Olaszország hadba lépése után – származása miatt került a közvélemény támadásainak kereszttüzébe. Jóllehet, 1916. december 30-án, IV. Károly fényes pompával megtartott budapesti koronázása során – a Szent Korona vállára helyezésével – Zitát is királynévá avatták, tevékenységét állandó gyanúsítgatások és vádaskodások kísérték.

A fiatalasszony intelligenciája és határozottsága révén – karitatív tevékenysége mellett – a birodalom kormányzásában is aktív szerepet vállalt: gyakran megjelent a koronatanácsban, tárgyalt a miniszterekkel, és IV. Károly különbéke-kísérleteit is erőteljesen pártolta. A császár-király 1917 tavaszán éppen sógorán, Bourbon-Pármai Sixtus hercegen keresztül próbálta felvenni a kapcsolatot Raymond Poincaré francia elnökkel, és levelében a békekötés érdekében számos engedményt tett Franciaországnak német szövetségese rovására. A béketapogatózás végül eredménytelenül zárult, ráadásul egy esztendővel később a francia kormány nyilvánosságra hozta az ún. Sixtus-levelet, amivel súlyos csapást mért a Monarchia tekintélyére. A közvélemény a botrányért Zitát tette felelőssé. A királyné egyébként IV. Károly rövid országlása alatt számos gesztussal próbált rokonszenvet ébreszteni magyar alattvalóiban – például koronázási esküjét magyarul mondta el, és gyermekeit a nyelvünkön is megtanította imádkozni –, mi több, 1918 őszén a család néhány hétre Gödöllőre érkezett, ám a Monarchia összeomlása miatt a látogatás idő előtt véget ért.

Október végén IV. Károly arra kényszerült, hogy visszatérjen a forrongó Bécsbe, november 11-én és 13-án kiadott nyilatkozata értelmében pedig határozatlan időre visszavonult az osztrák császári és magyar királyi jogok gyakorlásától. Zita hevesen ellenezte, hogy férje lemondjon trónjairól, V. György brit uralkodó (ur. 1910-1936) támogatásának köszönhetően pedig erre az aktusra végül nem is került sor; Bourbon-Pármai Sixtus közbenjárására 1919 márciusában angol antant csapatok érkeztek Bécsbe, és Svájcba kísérték az uralkodócsaládot. A királyné az alpesi országban is aktív szerepet vállalt férje politikájában: IV. Károly második visszatérési kísérlete idején például Zita szintén Magyarországra utazott, így a vesztes budaörsi csata után ő is a kormányzóhoz hű csapatok fogságába került. Mint ismeretes, az ún. „második királypuccs” kudarca után a királyi párt Tihanyba vitték, majd november elején – a Glowworm nevű brit monitoron – elszállították az országból. A Magyarországon november 6-án detronizált IV. Károly és családja lakóhelyét az antant hatalmak az Atlanti-óceánon található Madeira szigetén jelölték ki, ahol az exkirály 1922. április 1-jén spanyolnáthában életét vesztette. A családfő halála után Zitát és gyermekeit nyomor fenyegette, XIII. Alfonz spanyol király (ur. 1886-1931) azonban hamarosan udvarába hívta, és gyámsága alá vette a szerencsétlen sorsú famíliát. Az özvegy királyné nyolcadik gyermekét, Erzsébetet így már Madridban hozta a világra.

Zita végül 1929-ig maradt spanyol földön; miután idősebb gyermekei közel kerültek ahhoz az életkorhoz, hogy a felsőoktatásba lépjenek, a királyné úgy döntött, hogy a színvonalasabb egyetemekkel rendelkező Belgiumba költözteti családját. Itt az özvegy közelebbi érintkezésbe léphetett rokonaival és a nagyhatalmak befolyásos politikusaival, akiket igyekezett meggyőzni a Habsburg-Lotharingiai-ház restaurációjának hasznosságáról. Zita idővel legidősebb fiát is ezen ügy szolgálatába állította, így Ottó az 1930-as években – Engelbert Dolfuss és Kurt Schuschnigg kancellársága idején – többször is Ausztriába látogatott. Az özvegy királyné terveit végül keresztülhúzta az Anschluss és a második világháború kitörése, miután pedig Hitler 1940-ben megindította nyugati hadjáratát, a család ismét költözködni kényszerült. Zita gyermekeivel a náci csapatok elől Franciaországba, majd Portugáliába menekült, ahonnan 1940 nyarán – vízummal – a família Amerikába utazhatott. A királyné Kanadában telepedett le, fiai pedig folytatták a Habsburg-Lotharingiai-ház restaurációja érdekében megkezdett politikáját: míg Ottó főherceg Franklin Delano Roosevelt amerikai elnöknél, addig Róbert Londonban igyekezett előmozdítani a dinasztia ügyét, Rudolf pedig 1945 elején Ausztriába utazott, hogy részt vegyen a németellenes gerillaharcokban. Zita a második világháború alatt és után segélygyűjtő akciókkal igyekezett segíteni egykori alattvalóin.

A királyné a második világháború befejezése után az Egyesült Államokba tette át székhelyét, majd 1952-ben Luxemburgban telepedett le, hogy ápolhassa idős édesanyját, Mária Antónia infánsnőt, aki 1959-ben, 96 esztendősen fejezte be életét. Zita – aki anyjához hasonlóan rendkívül magas életkort érhetett meg – ebben az évben a svájci Chur püspökének meghívására a zizersi ferences rendi kolostorba költözött, és egészen haláláig ott élt. Az idős királyné a háború utáni Európában elsősorban férje, a „békecsászár” szentté avatásáért kampányolt, illetőleg igyekezett gondoskodni népes családjáról. Tekintve, hogy Károly haláláig megtagadta a lemondást a császári trónról, Zita még hosszú évtizedeken keresztül távol kellett maradjon Ausztriától, 1982-ben azonban a bécsi kormány enyhítette ezt a tilalmat, sőt, a királyné több alkalommal az osztrák televízióban is szerepelhetett.

Az özvegy egészségi állapota 90. életévének betöltése után rendült meg: Zita mindkét szemén szürkehályog keletkezett, 1988 nyarán pedig, miután látogatást tett leányánál, tüdőgyulladást kapott, aminek következtében 1989. március 14-én, 96 esztendősen elhunyt. A Monarchia utolsó uralkodójának hitvesét 1989. április 1-jén, a bécsi kapucinusok kriptájában helyezték végső nyugalomra. Az osztrák kormány hozzájárult, hogy Zita temetési szertartását az ősi Habsburg tradíciók szerint végezzék el, a királyné szíve pedig a muri apátságba, IV. Károly szíve mellé került. 2009 decemberében, a Le Mans-i püspök erőfeszítéseinek eredményeként a katolikus egyház – a már boldoggá avatott Károlyhoz hasonlóan – Zitánál is megindította a boldoggá avatási eljárást, mely napjainkban is folyamatban van.