rubicon
back-button Vissza
1896. augusztus 16.

Az alaszkai aranyláz kezdete

Szerző: Tarján M. Tamás

1896. augusztus 16-án találta meg az első aranyrögöket a – Yukonba ömlő – Klondike folyó környékén George Carmack alaszkai aranyásó és tagish indiánokból álló csapata. Ezen felfedezéssel vette kezdetét a történelem utolsó jelentős aranyláza, mely során több mint 30 000 szerencsevadász érkezett Alaszkába.

Az Egyesült Államok terjeszkedéséhez már a gyarmati időkben is hozzátartozott a szerencsevadászok állandó jelenléte, akik hol jobban termő földekért, hol gazdagabb vadászterületekért, hol pedig esetleges aranylelőhelyek után kutatva keltek át az ország nyugati határán. Miután az amerikaiak – 1783-ban – lerázták a brit függés láncait, a korábbi kontinentális határvonal megszűnt, és az új köztársaság rohamléptekkel indult meg a Csendes-óceán irányában. Ebben a versenyben a társadalom peremén mozgó kalandorok haladtak az élen, akik az első nagy fogást az 1848-ban kirobbanó kaliforniai aranyláz során csinálták; kincskeresésük sok helyen egyébként vérfürdőbe is torkollott.

A mohó aranyásók száma mindeközben természetszerűleg nagyobb volt a kiaknázható tárnákénál, így aztán, röviddel Kalifornia megszállása után, a kalandoroknak újabb feltáratlan területre volt szükségük. A további kutatásokra az 1867-ben – 7,2 millió amerikai dollárért megvásárolt – Alaszka tűnt a legalkalmasabbnak, amin Oroszország mint látszólag hasznavehetetlen területen adott túl. Az első kincskeresők már 1881-ben megérkeztek a kies vidékre, ám ott a következő másfél évtizedben legfeljebb a prémkereskedők számára termett haszon. Bár Amerikában számos történet szárnyra kapott az északi Eldorádóról, az áhított arany egészen 1896-ig elrejtőzött a kutatók szeme elől.

Változást egy egyszerű augusztusi délután hozott, amikor George Carmack és felesége, Kate, valamint az atabaszk tagish törzsből származó kísérőik, Skookum Jim Mason és Dawson Charlie – miközben jávorszarvasra vadásztak – aranyrögöket találtak a Rabbit-patak hordalékában. Máig vitatott, hogy vajon Carmack, vagy indián segítői találták -e meg a kincset, mindenesetre tény, hogy a csapatnak hatalmas szerencséje volt, hiszen az említett területtől pár mérföldre már számos kutatócsoport dolgozott. Néhány napos keresés után az aranyásók rájöttek, hogy az említett területen – mely Bonanza néven vált világhírűvé – jelentős érctelepek találhatóak, Carmack pedig azonnal le is foglalta magának a Rabbit-patak környékét.

A szerencsés fogás híre hamarosan elterjedt a szerencsevadászok között, akik először csak a környező vidékekről, majd Alaszka más részeiről, végül pedig egész Amerikából a Klondike folyóhoz özönlöttek, hogy megtalálják a maguk kincsesbányáját. Az aranyláz 1897 júliusában csúcsosodott ki, amikor tízezrek indultak el a messzi északi tartományba, sokszor csupán egyetlen csákánnyal vágva neki az útnak – ekkorra már Seattle-be érkezett az első szerencsés aranyásók hajója, akik királyi vagyonnal szemlélhették a későbbi felfordulást. Maga Carmack például 1 millió amerikai dollárral gazdagodott, és a későbbiekben Washington állam fővárosának egyik legtehetősebb polgára lett.

A kincskeresők számos útvonalat kipróbáltak, hogy megelőzzék egymást, miközben a versenyt számos akadály nehezítette: bár gőzhajóval könnyen eljuthattak az alaszkai Dyea kikötőjéig – és később a Yukon folyóig is – a sziklás, olykor jeges hágókon korántsem volt egyszerű az átkelés. A Halott Lovak Ösvényének nevezett úton például több mint 3000 állat pusztult el, miután kimerültek a hatalmas málhák alatt. Mindennek dacára, egy év után a klondike-i terület már több mint 40 000 fős lakosságot kellett eltartson, amit még tovább növelt az amerikai kormány által 1899-re megépített vasútvonal átadása.

A roham dacára az alaszkai aranyláz mégis békésnek bizonyult, ami elsősorban a rendfenntartó erők – az úgynevezett mountyk – gyors megszervezésének és a szigorú törvényi szabályozásnak volt köszönhető. A hatóságok kikötötték, hogy a vállalkozó szellemű kutatók legalább egy tonna élelmiszerrel kelhetnek csak útra, így a kaliforniai és seattle-i kereskedők anélkül gazdagodtak meg az aranylázból, hogy északra utaztak volna.

Időközben azonban, ahogy az élet szinte minden területén, az aranyásásban is érvényesült az a bölcsesség, hogy a túl későn érkezők bizony pórul jártak: ilyen szerencsétlen kutató volt a híres amerikai író, Jack London is, aki későbbi műveivel – például a Fehér agyar, vagy az Aranyásók Alaszkában – egyfajta romantikus légkört kölcsönzött az alaszkai aranyláz eseményeinek, és az egész világgal megismertette a kincsvadászok – és önmaga – szenvedéseit, örömeit és csalódásait.

Hasonlóan a kaliforniai esethez, végül a klondike-i aranyláz sem tartott sokáig: az 1900-as évek elején a földtulajdonosok már arra törekedtek, hogy a nagyobb vállalatok megvegyék feltárt bányáikat, azok ugyanis, fejlettebb technológiájukkal, eredményesebb kitermelésre voltak képesek. Alaszkában egyébként – egyre kisebb eredménnyel – 1962-ig folytatták a kitermelést, becslések szerint ez idő alatt 265 millió dollár értékű aranyat bányásztak ki a föld mélyéről.