rubicon
back-button Vissza
1896. október 26.

Olaszország békét köt Etiópiával

Szerző: Tarján M. Tamás

„Szerettem volna tudatni a világgal, hogy országom, Etiópia mindig is elszántsága és hősiessége révén győzedelmeskedett.”
(Abebe Bikila, kétszeres olimpiai bajnok etióp maratonfutó)

1896. október 26-án kötötte meg I. Umbertó olasz király (ur. 1878-1900) kormánya II. Menelik etióp császárral (ur. 1889-1913) az addisz-abebai békét, melynek értelmében az afrikai birodalom – a kontinens államai közül egyedülálló módon – megőrizte szuverenitását a gyarmatosító hatalmakkal szemben.

Az aduai csata. Etiópia, 1896. március 1.

A Risorgimento több évtizedes diplomáciai és fegyveres küzdelmét 1870-re lezáró Olaszország az európai kontinens másik egyesülő nemzetállamával, Németországgal ellentétben viszonylag korán bekapcsolódott a világ felosztásáért zajló versenyfutásba. Míg a bismarcki külpolitika mértéktartó módon Európára fókuszált, addig az itáliai monarchia az 1880-as évek közepére már hídfőállást épített ki Kelet-Afrikában, és a mai Szomália, illetve Eritrea területén megkezdte gyarmatbirodalmának kiépítését. E terjeszkedés során az olasz hadsereg első ízben 1887-ben került szembe az Etióp Császárság haderejével, és a Dogali mellett elszenvedett vereség hatására a következő esztendőkben a fegyveres erőszak helyett a belső ellentétek kihasználásával igyekezett befolyást szerezni a térségben. Olaszországnak döntő szerepe volt abban, hogy későbbi ellenfele, II. Menelik 1889-re uralma alá hajtotta Etiópia egész területét.

Az új császár hálája jeléül a wuchaléi szerződésben elismerte az európai nagyhatalom addigi hódításait, ám a gyarmatosítók egy csel – a szöveg pontatlan fordítása – révén még több nyereségre tettek szert. A „trükk” az volt, hogy míg a dokumentum amhara nyelvű változata csupán lehetőséget biztosított II. Menelik számára, hogy Olaszországon keresztül lépjen diplomáciai kapcsolatba egy harmadik hatalommal, addig az olasz példány már kötelező érvénnyel írta elő ugyanezt, tehát de facto protektorátusi sorba kényszerítette Etiópiát.

A császár természetesen eredménytelenül tiltakozott a botrányos eljárás ellen, ügyes külpolitikai húzásainak köszönhetően azonban a következő években sikerült felkészülnie a revánsra. Etiópia – kvázi ütközőállamként – nagyszerűen használta ki a nagyhatalmak rivalizálásából származó lehetőségeket, így például segédcsapatokat küldött a szudáni Mahdi-felkelés leverésére, ennek hála pedig modern fegyverarzenálra tett szert. Mindennek fényében nem meglepő, hogy II. Menelik 1893-ban felmondta a wuchale-i szerződést, amit az olasz fél az Eritreával határos etióp területek annexiójával, majd 1894 decemberében egy Tigré tartományba indított hadjárattal torolt meg.

A gyarmatosítók mindeközben – nem sok sikerrel – megpróbálták a császár ellen lázítani a legbefolyásosabb hadurakat, majd 1895 elejére sikeresen levertek egy olaszellenes lázadást, ami elég önbizalmat adott Francesco Crispi kormányának és Oreste Baratieri tábornoknak ahhoz, hogy hivatalosan hadat üzenjen II. Meneliknek. A következő hónapokban az etióp uralkodó igyekezett elnyerni az európai nagyhatalmak pártfogását annak érdekében, hogy az olasz támadást megelőzze, ám erőfeszítései kudarcot vallottak: a britek és a franciák semlegesek maradtak a kiéleződő konfliktusban, az afrikai birodalommal rokonszenvező cári Oroszország pedig csupán kisszámú reguláris katonasággal tudta támogatni II. Meneliket. A Pétervárról útnak indított fegyverszállítmány végül nem érkezett meg Etiópiába.

Ilyen előzmények után indult meg 1895 őszén az olasz hadjárat, amely végül egyáltalán nem az európai közvélemény várakozásainak megfelelően alakult. December elején Makonnen herceg – a későbbi Hailé Szelasszié császár (ur. 1930-1936/1941-1972) édesapja – Amba Alaginál legyőzte az európai hadakat, majd a félig kész Mekele erődjében állomásozó gyarmati csapatokat is kapitulációra kényszerítette. E vereségek hatására Baratieri tábornok összevonta a rendelkezésre álló teljes haderőt – mintegy 18 000 főt – és a Tigré tartományba betörő etiópok ellen indult, akiket személyesen a császár vezetett harcba. Az 1896. március 1-jén vívott, később világhírűvé váló aduai ütközetben aztán II. Menelik – elsősorban a terep alapos ismeretének köszönhetően – újabb súlyos vereséget mért az olaszokra, mely fiaskó egyúttal a háború sorsát is eldöntötte. Baratieri serege roncsival visszavonult Eritreába, a gyarmati konfliktusok történetében példátlannak számító kudarc pedig rövid időn belül egész Olaszországot megrengette: a következő hetekben szerte a királyságban tömegtüntetések kezdődtek, így az aduai fiaskó végül a Crispi-kormányt is elsöpörte.

Az olaszok afrikai foglalásai a katonai és politikai krízis következtében végveszélybe kerültek, II. Menelik azonban sikerei dacára mértéktartónak bizonyult háborús ellenfelével szemben. Az 1896. október 26-án, Addisz-Abebában aláírt békeszerződésben a császár Eritrea mellett a gyarmatosítók által önkényesen elfoglalt tigréi területekről is lemondott, és Etiópia szuverenitásának elismerésén túl mindössze 10 millió lírányi jóvátételt követelt Olaszországtól. Felmerül a kérdés, hogy mi indokolhatta II. Menelik látszólag túlzott nagylelkűségét? Ez a mértéktartó magatartás elsősorban azzal magyarázható, hogy a császár a győzelem dacára felmérte a valós erőviszonyokat, és tisztában volt azzal, hogy az olasz fél, vagy akár a gyarmatosítók egy koalíciója könnyűszerrel megsemmisítheti birodalmát. Az addisz-abebai szerződés ugyanakkor így is lehetőséget teremtett számára arra, hogy Etiópia szuverenitását később a brit és a francia szomszédokkal is elismertesse; II. Menelik bölcsessége végül négy évtizednyi függetlenséget biztosított az afrikai ország számára, amit 1936-ban a fasiszta Olaszország agressziója számolt fel.