2017. október 23.

1898. szeptember 10. | Erzsébet királyné meggyilkolása

Szerző: Tarján M. Tamás

„Valami misteriósus dicsfény födi az ő alakját, mintha régen, nagyon régen élt volna egy királyné, aki minket nagyon szeretett, aki értünk sokat tett. Hogy mit tett, nem bírjuk elemezni, történetkönyvek, okmányok, krónikák nem hirdetik világosan, de az érzésekben ott él és mint bizonyosság él az a tudat, hogy ez a szent asszony örködött a nehéz órákban Magyarország fölött, hogy az ő szivéből, melyet most átvert a gyilkos tőre, fakadtak ki elsőbben azok a sugarak, melyek most elöntenek fényükkel, melegükkel.”
(Mikszáth Kálmán: A királyné meghalt. Országos Hírlap, 1898. szeptember 11.)

1898. szeptember 10-én vesztette életét Genfben Erzsébet magyar királyné, miután egy Luigi Lucheni nevű olasz anarchista szíven szúrta őt. A világszép Sisi halála Magyarországot is mélyen megrázta, hiszen hosszú évszázadok után ő volt az első királyné, aki szeretettel és érdeklődéssel fordult nemzetünk felé.

Erzsébet 1837-ben, Bajorországban látta meg a napvilágot, édesapja Miksa József, a Wittelsbach-ház egyik oldalágának hercege volt. Miután Sisi a sorban harmadiknak született, nem számíthatott rangon felüli vőlegényre, a történelem szeszélye folytán azonban mégis Európa egyik legelőkelőbb dinasztiájába házasodott be. Sorsa 1853-ban vett új fordulatot, amikor Zsófia főhercegné nyomására a 23 esztendős Ferenc József császár (ur. 1848-1916) Bajorországba utazott, hogy feleségül kérje Miksa József legidősebb leányát, Ilonát. Az uralkodó azonban müncheni tartózkodása alatt egy másik Wittelsbach-leányba, a mindössze 16 esztendős Erzsébetbe szeretett bele, így 1854 áprilisában végül őt vezette az oltárhoz. Az újdonsült császárné entrée-ja nem sikerült túl jól, ugyanis a Hofburg köreihez képest – főleg a műveltség terén – nagyon sokat kellett még fejlődnie, közben pedig állandó megaláztatások érték őt.

Legnagyobb ellenlábasa anyósa, az igencsak akaratos asszony hírében álló Zsófia volt – róla korábban azt is mondták, hogy ő az egyetlen férfi a bécsi udvarban –, aki nap mint nap éreztette Erzsébettel alsóbbrendűségét, miközben egy szemernyi szabadságot sem hagyott menyének. A császárné már igen fiatalon, 17 évesen anyai örömök elé nézett, első két leányát, Zsófiát és Gizellát azonban zsarnokoskodó anyósa szándékosan távol tartotta tőle, nevelésüket pedig teljesen kisajátította. Sisi megbecsülése aztán még tovább romlott, mivel 1857-ben kierőszakolta, hogy magyarországi körútjára magával vihesse gyermekeit, és idősebbik lánya, Zsófia az utazás során – tífuszban – életét vesztette. A halálesetet Erzsébet gondatlanságának tulajdonították be, így aztán a hamarosan megszülető Rudolf koronaherceget elszakították édesanyjától, és Zsófia főhercegné elvárásainak megfelelően – gyakorlatilag spártai körülmények között – nevelték.

Erzsébet a Hofburg fagyos viszonyai, a folyamatos megaláztatások, konfliktusok, leánya halála és gyermekei távolléte miatt aztán az évtized végére egyik betegségből a másikba esett, és mély depresszióba zuhant. 1859-ben a császárné el is hagyta az udvart, és – orvosa tanácsára – tengeri körutazásra indult, majd később Velencében élt. Sisi két év elteltével aztán elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy – miután visszatért Bécsbe – kiharcolja önállóságát, majd pedig érvényesítse szavát a kormányzásban és gyermekei nevelésében is. A szabad szellemben nevelt császárnénak jelentős szerepe volt abban, hogy a császár engedett a liberalizációs tendenciáknak, sőt, sokan úgy vélik, befolyását az 1867. évi kiegyezés érdekében is latba vetette.

Ezzel függhet össze, hogy a dualista átalakulást megelőző tárgyalások során Erzsébet jó barátságot kötött gróf Andrássy Gyula későbbi magyar miniszterelnökkel, kapcsolatukat azonban az akkori közvélemény szerelmi afférnak próbálta beállítani. Bár a számos alkalommal megörökített titkos viszonyra azóta sem talált senki bizonyítékot, ez a hiedelem olyannyira erősen meggyökerezett, hogy egyesek Mária Valéria főhercegnőt Andrássy gyermekének tartották – erre utalt a Budán született leány kétértelmű „magyar gyermek” elnevezése is.

Miután Erzsébetet 1867-ben – a budai Nagyboldogasszony-templomban – magyar királynévá koronázták, személyét a Lajtán túl mind nagyobb szimpátia vette körül: a Burg rideg falai között továbbra is boldogtalan feleség ezután gyakran „menekült” Magyarországra, hazánkban pedig elsősorban Budán, vagy a – nászajándékul kapott – gödöllői Grassalkovich-kastélyban tartózkodott. Ferenc Józseffel kötött házassága a kiegyezés utáni időszakra már menthetetlenül megromlott, a császár-király ugyanis mind jobban beleszürkült megcsontosodott rendszerébe, Erzsébet pedig mindent megtett annak érdekében, hogy kerülje az uralkodói reprezentációt. A pár  1889 januárja után – miután a trónörökös  Rudolf főherceg Mayerlingben öngyilkosságot követett el – teljesen elidegenedett egymástól.

Erzsébet a fájdalomtól teljesen magába zárkózott, miközben fia haláláért a bécsi udvar zordságát és saját gyengeségét okolta. Sisi egészen haláláig gyászban élt – így mutatkozott az 1896-os magyar millenniumi ünnepségeken is –, miközben „Mater dolorosa”, azaz szenvedő anya álnéven járta a birodalmat és a nagyvilágot. Utazásaira egyedül hű társalkodónőjét, Ferenczy Idát vitte magával, aki aztán a végzetes napon is mellette volt. A boldogtalan asszony élete hátralévő éveiben nagyrészt kedvenc rezidenciái – Bad Ischl, Gödöllő, vagy Korfu szigete – között ingázott, vagy külföldön tartózkodott, miközben egyetlen célja volt: igyekezett a lehető legtávolabb maradni Bécstől.

Ez a szándék vezérelte aztán Erzsébetet végzetes svájci útjára is, mely során 1898. szeptember 10-én elhatározta, hogy hajóra száll, és kirándul egyet a Genfi-tavon. A sétahajókázás végül tragédiába torkollott, a kikötőben ugyanis egy Habsburg-ellenes olasz anarchista, Luigi Lucheni – egy élesre fent reszelővel – merényletet követett el a királyné ellen. A támadás után Erzsébet azonnal lábra állt, így a sérülés súlyossága először nem volt nyilvánvaló, Lucheni fegyvere viszont éppen az asszony szívét találta el. A vérveszteség hamarosan ájulást eredményezett, a királyné kísérői azonban már csak a hajó elindulása után jöttek rá, hogy Sisi komoly veszélyben van, és életét már nem tudták megmenteni.

Erzsébet váratlan halálát az egész Monarchia megrendülten fogadta, Magyarországon pedig különös tisztelettel adóztak emlékének. Budapesten és az ország számos pontján hamarosan utakat és településeket neveztek el a királynő után – például Pesterzsébetet –, köztéri szobrokat állítottak, parkokat alapítottak, így a 20. század első éveire kész kultuszt épült Sisi alakja köré. Erzsébet a magyar népi emlékezetben egyszerre testesítette meg a kor nőideálját, a fájdalmas anyai sorsot és a szabadságért folytatott küzdelmet, míg máshol főleg a lázadó, romantikus szépség imágója maradt meg; a királynéról 110 év alatt regények, filmek és zenedarabok sokasága született, melyek tükrében a tündérmesék világába emelkedett Sisi mellett mind nehezebben tudjuk felidézni Erzsébet fájdalmasan realisztikus alakját.