A fashodai incidens kezdete

Szerző: Tarján M. Tamás

„Ki állíthatja, hogy a Szfinx nem mosolyogni akar?”
(Jean-Baptiste Marchand)

1898. szeptember 18-án vette kezdetét a fashodai incidens, mely során a Szudánba bevonuló brit és francia expedíciós erők hosszú hetekig néztek farkasszemet egymással a Nílus partján. A diplomáciai konfliktus 1898 őszén kis híján háborúba torkollott, ám a két nagyhatalom megegyezése utóbb mégis az 1904-es antant szövetség megkötéséhez vezetett.

A 19. század második felében a nagyhatalmak gyarmati versenyfutása új lendületet vett, amiben az ipari forradalom és népességnövekedés mellett az új riválisok feltűnése is komoly szerepet játszott. A gyarmatosításban ekkor már egy évszázada a tengereket uraló britek és a franciák jártak az élen, ám mögéjük az 1880-as évekre felzárkózott az egyre agresszívebb Németország, Olaszország, valamint a kicsi Belgium is. Ezek az államok ugyanakkor már csak viszonylag kis részeket tudtak kihasítani Afrika testéből, és gyarmataik csupán ütközőzónákat képeztek a brit és francia birodalmak között; az igazi kérdés tehát az volt, hogy a versenyfutás során vajon a britek vagy a franciák szereznek majd hegemóniát a fekete kontinensen.

Az angolok Cecil Rhodes terve nyomán arra törekedtek, hogy gyarmataik összefüggő láncot képezzenek a Földközi-tenger partja és a Fokföld között, miközben a franciák egy vízszintes tengely mentén terjeszkedtek, mely a szenegáli Dakartól a Vörös-tenger partján fekvő Dzsibutiig haladt. Ha Afrika térképére tekintünk, láthatjuk, hogy ez a két vonal Szudán területén metszette egymást, éppen azon a vidéken, ahol aztán Herbert Kitchener és Jean-Baptiste Marchand csapatai 1898 során szembekerültek egymással.

A brit–francia ellentét egyébként egyáltalán nem volt új keletű, a két birodalom viszonyában például Egyiptom 1882-es angol okkupációja is súlyos törést hozott. London már ekkor kinyilvánította igényét a Nílus felső folyásvidékére, Szudánban azonban 1881 után felkelés töri ki a Mahdi – egy magát „megváltónak” tituláló iszlám vallási vezető –  irányításával, melyet a britek egészen 1898-ig nem tudtak leverni. A fashodai incidens előtt tehát a terület mintegy „szabad prédának” bizonyult, így aztán Hanotaux külügyminiszter megbízásából Jean-Baptiste Marchand 1897 elején – Kongóból – expedíciót indított Szudánba.

A százados legendás, őserdőkön és sivatagokon át vezető útja 1898 júliusában ért véget, amikor a francia hadsereg kitűzte a háromszínű trikolórt a Nílus-parti erőd csúcsára. Herbert Kitchener, az angol-egyiptomi sereg szerdára – azaz főparancsnoka – ekkoriban még a Mahdi-felkelés leverésével volt elfoglalva, az Atbara és Omdurmán mellett aratott döntő győzelmek után azonban nyomban délre hajózott, hogy diadalmas seregeivel meghátrálásra kényszerítse a franciákat. Kitchener 1898. szeptember 18-án érkezett meg Fashodához, és tüntetőleg partra szállt Marchand csapatai közelében.

Bár a két tiszt tárgyalásai igencsak szívélyes hangnemben zajlottak, Londonban és Párizsban a két hadsereg találkozása olyannyira komoly konfliktust eredményezett, hogy az ősz során még a háború lehetősége is felmerült. A „nemzeti büszkeségében megsértett” britek és franciák szeptember során egyaránt általános mozgósítást rendeltek el, ám az előbbi fél józansága és az agresszív Hanotaux leváltása végül gyökeres fordulatot hozott. Bár az angolok egy esetleges háborúban – tengeri fölényüknek köszönhetően – minden bizonnyal győzedelmeskedhettek volna, azzal is tisztában voltak, hogy a franciák meggyengülésével valójában a gyarmatok újraosztását követelő Németország és a többi feltörekvő hatalom járt volna jól. Mivel ezzel felborult volna az afrikai egyensúly, London kezdetektől fogva a békés rendezésre törekedett, Theophilé Delcassé, az új francia külügyminiszter pedig szintén a békés megoldásra hajlott. A fashodai incidens ennek köszönhetően vérontás nélkül ért véget, Delcassé ugyanis 1898 októberében – természetesen titokban – visszavonulásra szólította fel Marchand-t.

A konfliktust végül az 1899 márciusában aláírt brit–francia szerződés zárta le, melyben a két nagyhatalom megegyezett érdekszféráinak határáról, és a Nílus vízgyűjtő területét angol befolyási övezetté nyilvánította. A fashodai incidenssel nyilvánvalóvá vált, hogy Afrikában „elfogytak” a szabad területek, a békés rendezés pedig azt eredményezte, hogy a későbbiekben London és Párizs együtt lépett fel a gyarmatok újraosztását követelő Németország ellen. A megegyezésnek fontos szerepe volt abban is, hogy 1904-ben, az entente cordiale megkötésével megszületett az első világháborúban később győzedelmeskedő antant katonai szövetség.