2017. augusztus 18.

1901. június 18. | Anasztázia nagyhercegnő születése

Szerző: Tarján M. Tamás

1901. június 18-án született Anasztázia nagyhercegnő, II. Miklós orosz cár (ur. 1894-1917) legkisebb leánya. Az utolsó Romanov uralkodó negyedik gyermeke mindössze 17 évet élt, ugyanis 1918 nyarán a cári család többi tagjával együtt a bolsevikok áldozatául esett, neve azonban mégis világszerte ismertté vált, mivel a későbbi évtizedek során több csaló is Anasztáziának adta ki magát.

Anasztázia születése II. Miklóst és az orosz arisztokráciát is csalódottsággal töltötte el, ugyanis a nagyhercegnő előtt Alexandra Fjodorovna már három leánygyermeknek is életet adott. Mária, Olga és Tatjána világra jövetele után a közvélemény már trónörököst remélt, ám Alekszej érkezésére egészen 1904 augusztusáig kellett várnia. Anasztázia nővéreihez hasonlóan Carszkoje Szelóban, illetve a Néva folyó partján álló Téli Palotában nevelkedett, de a cári család gyakran tartózkodott a fekete-tengeri Livadiában, illetőleg Lengyelországban, II. Miklós kedvenc vadászhelyén is. A vérzékenységben szenvedő cárevics természetesen kivételt képezett, de az uralkodópár többi gyermekéről elmondható, hogy – hagyományosan – szigorúan és szerény körülmények között nevelkedett. A leányok összecsukható tábori ágyon aludtak és reggelente hideg vízben fürödtek, a szülők szemléletéről pedig sokat elárul, hogy a főhercegnőket szolgálóik is hivatalos titulusuk nélkül, becenevükön szólították. Anasztáziát például gyakran nevezték „kisördögnek”, mivel a leány imádta a csínytevéseket, emellett kivételes rajztehetséggel rendelkezett.

Eleven természete ellenére a főhercegnő sokat gyengélkedett, ráadásul a hallux valgus nevű lábbetegségtől is rengeteget szenvedett, ami a magyar népnyelvben bütyök, vagy kalapácsujj néven ismeretes. Anasztázia 4 esztendős volt, amikor a cári család kapcsolatba került Grigorij Raszputyinnal, akit sztárecnek – „szent embernek” – tartottak, és azért fogadtak magukhoz, hogy meggyógyítsa Alekszej trónörökös vérzékenységét. Raszputyin, aki elsősorban Alexandra Fjodorovna cárnénak köszönhette, hogy idővel a politikai életben is komoly befolyásra tett szert, nem csak Alekszejjel, de a többi gyermekkel is rendkívül jó viszonyt ápolt. Többször botrányt okozott, hogy a szerzetes hálószobájukban látogatta meg a leányokat, így a Raszputyin-ellenes propaganda irányítói olykor pornográf illusztrációkat is készítettek a férfiról és a cári család nőtagjairól. Ezek a vádak egyszerű rágalmak voltak, a szerzetes és a gyermekek barátságáról azonban híven tanúskodik, hogy kivégzésük után a Romanovok nyakában Raszputyintól származó amuletteket találtak.

Miután kitört az első világháború, a cárné két legidősebb leányával – Olgával és Tatjánával – ápolónőnek jelentkezett, és Carszkoje Szelóban kórházat nyitott a sebesült frontkatonák számára. Mária és Anasztázia életkoránál fogva nem volt alkalmas erre a feladatra, ám a betegek szórakoztatásával, illetőleg levélírással ők is igyekeztek segíteni a család humanitárius munkáját. Az 1917. évi februári forradalom hatására aztán II. Miklós lemondott trónjáról, a pétervári ideiglenes kormány pedig előbb Carszkoje Szelóban, majd Kerenszkij utasítására a szibériai Tobolszkban tartotta házi őrizetben a családot. Miután a kommunisták 1917 novemberében átvették a hatalmat Oroszországban, a cári famíliát Jekatyerinburgba szállították, és már fogolyként bántak velük. A Romanovokat egy mérnök birtokán, az Ipatyev-házban helyezték el, ahol fehérre festett ablakok mögött, titokban őrizték őket a kommunista különítményesek.

II. Miklós és családja alig több mint fél évet töltött az „Urál fővárosában”, mígnem a fehérek előretörése megpecsételte sorsukat. 1918 nyarán a Cseh–Szlovák Légió előrenyomult Jekatyerinburg irányában, Lenin és a bolsevik vezetés pedig arra kezdett gyanakodni, hogy ellenfeleik a cári család kiszabadítására készülnek. A kommunisták attól tartottak, hogy a fehérek II. Miklós trónra ültetésével próbálják majd kiszélesíteni támogatói bázisukat, ezért úgy döntöttek, hogy likvidálják az uralkodócsaládot. 1918. július 16-17-e éjjelén Jakov Jurovszkij és a Cseka különítményesei az Ipatyev-ház pincéjében – szolgáló személyzetükkel együtt – legyilkolták a fogva tartott Romanovokat. A holttesteket előbb égetéssel és savval felismerhetetlenné tették, majd a Jekatyerinburg közelében fekvő erdőségben temették el őket.

Másnap Lenin bejelentette II. Miklós halálát, Alexandra Fjodorovna és a gyermekek kivégzését azonban titokban tartotta, így az „eltűnt” Romanovokról számos pletyka terjedt el Oroszországban. A cár gyermekeit a következő hónapokban több helyen is látni vélték, és rengeteg történet kapott szárnyra, miszerint az uralkodócsalád egyes tagjai túlélték a szörnyűséges éjszakát, és utóbb inkognitóban élték le életüket. Alekszej és nővérei állítólagos síremlékeit később nem csak Oroszországban mutogatták tucatszámra, de Bulgáriában és Dél-Afrikában is akadtak olyanok, akik a túlélők leszármazottjainak vallották magukat. Paradox módon éppen a gyilkosok teremtették meg annak a lehetőségét, hogy a Romanovok szerencsés megmeneküléséről szóló legendák elterjedhessenek, amit a későbbi évtizedekben több szélhámos is kihasznált.

Ezek az imposztorok túlnyomó többségben Anasztázia nagyhercegnőnek adták ki magukat, hiszen a legfiatalabb leány külseje életkoránál fogva eleget változhatott ahhoz, hogy az esetleges különbségeket meg lehessen magyarázni. A leghíresebb „ál-Anasztázia” minden bizonnyal Anna Andersen volt, akit 1920-ban a berlini rendőrség mentett meg az öngyilkosságtól. A súlyos lelki betegségektől szenvedő nő azután került a sajtó érdeklődésének középpontjába, hogy megdöbbentő részletességgel számolt be a cári család életéről, és szigorúan őrzött intim titkokat is elárult a Romanovokról. Anna Andersen később 32 éven át pereskedett azért, hogy bebizonyítsa, valóban ő az eltűnt nagyhercegnő, ám a német bíróság szerint állítását nem tudta hitelt érdemlően bebizonyítani. Az asszony 1984-ben hunyt el, egy tíz évvel későbbi DNS-vizsgálat pedig bebizonyította, hogy Andersen nem állt rokonságban a Romanovokkal; a csaló valószínűleg egy lengyel gyári munkásnő, Franziska Schanzkowska volt.

Anna Andersen leleplezése három évvel azután történt, hogy egy brit régészcsoport a Jekatyerinburg közelében fekvő erdőségben rátalált a cári család földi maradványaira. Az Anasztázia megmeneküléséről szóló teóriák ekkor látszólag ismét bizonyságot nyertek, ugyanis az ásatások során Alekszej és egy leánygyermek holtteste nem került elő; a kutatók úgy vélték, a legifjabb főhercegnő maradványai hiányoznak, ugyanis a többi nő csontfelépítése nem felelt meg egy 17 éves tinédzserének. 2007-ben aztán bebizonyosodott, hogy az Anasztáziáról szóló legendáknak nincs valóságalapja, mivel orosz archeológusok két újabb holttestet fedeztek fel az erdőben, melyek közel az egyik Alekszej cárevicsé, míg a másik pedig a főhercegnőé volt.