Bibó István születése

Szerző: Tarján M. Tamás

1911. augusztus 7-én született Bibó István jogtudós, egyetemi tanár, az 1956-os forradalom harmadik kormányának minisztere, a 20. század legnagyobb hatású magyar politikai gondolkodója.

Bibó István több generációs kiskunhalasi értelmiségi családból származott, apja előbb minisztériumi tisztviselő, majd – a húszas években – a szegedi egyetem könyvtárának igazgatója volt. A jogtudós Budapesten látta meg a napvilágot, itt kezdte meg tanulmányait is – a Domokos Lászlóné alapította Új Iskolában – majd, mivel apját áthelyezték a Tisza-parti városba, Szegeden, a piaristáknál járt gimnáziumba. Bibó a Ferenc József Tudományegyetemen szerezte meg előbb – 1933-ban – az államtudományi, majd egy évvel később a jogtudományi diplomát, a későbbiekben pedig Bécsben és Genfben is megfordult. Miután hazatért tanulmányútjáról, az ifjú jogász a királyi ítélőtáblán kezdte meg pályáját, később pedig az Igazságügyi Minisztériumban dolgozott, mint tisztviselő; eközben részt vett a Márciusi Front szervezésében és a mozgalom 1937 októberében kiadott programjának megfogalmazásában.

Bibó 1940-ben vette feleségül Boriskát, Ravasz László református püspök leányát, házassága pedig későbbi pályáját is meghatározta. A jogtudós a világháború évei alatt háttérbe vonult, a német megszállás utáni időkben azonban – hamisítások révén – közreműködött a zsidók és a politikai foglyok menekítésében. Bibót a nyilasok 1944 októberében börtönbe zárták, azonban szerencsés módon megszökött, és több hónapon át Ravasz László oltalma alatt élt. A háború után a jogtudós, szakértelme révén, jelentős szerepet játszott a rövid életű második köztársaság demokratikus rendjének felépítésében: Bibó lerakta egy, a nyugatinál is fejlettebb választási rendszer alapjait – és közben közreműködött az 1945-ös választójogi törvény létrehozásában –, a Belügyminisztérium közigazgatási osztályának élén pedig a megyerendszer reformjának szentelte idejét. Még az 1945. év során megjelent első – nagy vihart kavaró – tanulmánya, mely A magyar demokrácia válsága címet viselte.

A jogtudós 1946 és 1950 között professzori állást kapott a szegedi egyetemen, de miután ismert volt polgári nézeteiről – emellett korábban a németek kitelepítése ellen is felemelte a szavát –, a kommunista diktatúra kiépítése után hamarosan megfosztották katedrájától. Bibó ezt követően az ELTE Egyetemi Könyvtárának tudományos főmunkatársa lett. Az 1956-os forradalom idején részt vett a Nemzeti Parasztpárt – november 1-je után Petőfi Párt – szervezésében, november 3-án pedig államminiszteri pozíciót kapott a harmadik Nagy Imre-kormányban. Bibó kinevezése már nem bírt gyakorlati jelentőséggel, ugyanis a szovjetek másnap hajnalban megszállták Budapestet, és fegyveres erővel leverték a forradalmat. A frissen kinevezett miniszter november 4-én már akkor érkezett a Parlamentbe, amikor a kormány tagjai javarészt elhagyták az épületet; ő ennek ellenére egészen november 6-ig az Országházban maradt.

Bibó, miután november 12-én hivatalosan is megszűnt megbízatása, elsősorban a közelmúlt eseményeiről szóló tanulmányainak – Expozé a magyarországi helyzetről, 1956; Magyarország és a világhelyzet, 1957 – szentelte idejét, mígnem 1958 nyarán a megtorlás jegyében perbe fogták. Bibót állítólag csak Nehru indiai elnök közbenjárása mentette meg a halálos ítélettől, de így is életfogytiglani börtönre ítélték. Az 1963-as amnesztiával aztán az ekkor már világszerte ismert jogtudós mégis kiszabadulhatott fogságából, és élete hátralévő éveit a fordításnak, valamint újabb tanulmányai – például a franciául megjelentetett, A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című kötet – megírására fordíthatta. Életét 1979 májusában, Budapesten fejezte be, végső nyughelye az Óbudai temetőben található. Bibó István búcsúztatása gyakorlatilag a Kádár-rendszer ellenzékének első jelentős megmozdulása volt, mely ezt követően büszkén vallotta magát a nagy tudós örökösének.

Bibót a 21. század hajnalán a politikatudomány egyik legnagyobb hazai géniuszának tartjuk, joggal, mert az általa felvetett – elsősorban történelmi – problémák mindmáig a magyar gondolkodás középpontjában maradtak. Bibó, a jog kényszerrel és hatalommal való összefüggésének, a demokrácia és diktatúra közti mezsgyének a kutatásával, a „kelet-európai kisállamok nyomorúságának”, és a nemzetközi jog gyakorlatának vizsgálatával, örök értéket adott nem csak a magyarság, de a világ tudósai számára is.

Bibó írásai már életében komoly visszhangot keltettek nyugaton, publikációival számos elismerést szerzett az Egyesült Államokban, Németországban, vagy például Franciaországban is. A jogász írásai ugyanakkor Magyarországon talán még ennél is többet jelentettek: a demokrácia igényét szimbolizálták, egy álmot, aminek megvalósításáért Bibó követői, a rendszerváltás igényét megfogalmazó fiatal értelmiségiek, a nyolcvanas évek során mind hangosabban szálltak síkra.

A jogtudós professzor iránt érzett tiszteletet mutatja, hogy Bostonban már 1980-ban díjat neveztek el a tiszteletére, Budapesten pedig az ELTE jogi szakkollégiuma az ő nevét vette fel. A rendszerváltás után a harmadik magyar köztársaság posztumusz Széchenyi-díjjal adózott emlékének. Bibó István szinte páratlan életműve annyi tudást sűrített magába, hogy azt még 30 évvel halála után is szorgalmasan kell lapozgatnunk, hogy a tudós valamennyi bölcsességét megismerhessük.