2018. április 20.

1912. április 15. | A Titanic katasztrófája

Szerző: Tarján M. Tamás

„A Titanic, mint név és nevezett, emléke és emlékeztetője lesz az emberi elbizakodottságnak.”
(Edward Stuart Talbot, Winchester püspöke)

1912. április 15-én éjjel 2 óra 20 perckor süllyedt el a White Star Line társaság Titanic nevű luxushajója, miután jéghegynek ütközött az Atlanti-óceánon. A világtörténelem leghíresebb tengeri katasztrófájában a mintegy 2200 utas és tengerész közül 1500-an vesztették életüket.

Mivel az emberiség 100 év után is lankadatlan érdeklődést mutat a szerencsétlenül járt hajó iránt, a Titanic valódi történetét egyre inkább eltorzítják a későbbi korokban keletkezett legendák, melyek sorát talán a különböző filmfeldolgozások – például James Cameron 11 Oscar-díjat nyert alkotása – gyarapították leginkább. A White Star Line társaság 1909-ben, a Gigantic és Olympic nevű gőzösökkel egy osztályban kezdte el építtetni a Titanicot a belfasti hajógyárban. Az acélmonstrum szinte minden tekintetben felülmúlta az addig vízre bocsátott tengeri járműveket: a 3500 férőhelyes, 50 000 tonnás hajót a legmodernebb turbinákkal és a legújabb Marconi-rádiókkal látták el, a fedélzetén tapasztalható luxus pedig illeszkedett elsőrangú felszereltségéhez. Az óceánjáró talán egyedül a sebesség tekintetében nem pályázhatott a világelsőségre.

A három utasosztállyal rendelkező Titanic 2206 utasát 1912. április 10-én, a hajó első útján nem csupán fényűző dekoráció, hanem – többek között – tornaterem, törökfürdő és úszómedence is várta a fedélzeten. Utóbb elterjedt az a legenda, hogy a Southamptonból induló monstrum soha nem látott hírverést kapott, és a White Star Line úgy reklámozta a Titanicot, mint az „elsüllyeszthetetlen” hajót, ám ezek az állítások nem felelnek meg a valóságnak. A társaság első gigantikus óceánjárója, az 1911-ben vízre bocsátott Olympic – melyet első útján éppen a Titanic parancsnoka, Edward John Smith irányított – korábban sokkal nagyobb figyelmet kapott, az „elsüllyeszthetetlenség” híresztelése pedig ugyancsak mendemonda volt. Mindazonáltal a kijelentésnek lett volna jogalapja, hiszen a hajó elméletileg négy rekesz áttörése után is a felszínen tudott maradni; a nagyképű reklám azonban utólagos kitalálás, amivel elsősorban azt a tanulságot közvetítették a hallgatóság számára, hogy Isten mindig megleckézteti az elbizakodott embert.

A Titanic tehát 1912. április 10-én futott ki Southampton kikötőjéből, és a franciaországi Cherbourg, majd az írországi Queenstown érintésével nekivágott az Atlanti-óceánnak. Bár a leggyorsabb hajónak járó Kékszalagért nem versenyezhetett, mégis komoly célokkal indult útjára, ugyanis a jó reklám érdekében hat nap alatt akarta teljesíteni a Southampton–New York távot. Ezzel magyarázható, hogy Edward John Smith kapitány és legénysége a biztonságosnál jóval nagyobb sebességgel rohant az óceánon, és ez volt az oka annak, hogy a Titanic a rövidebb utat biztosító északi „veszélyzónában” haladt, ahol az enyhe tél miatt 1912 tavaszán a szokásosnál is több jég sodródott. Az óceánjáró Smith és a személyzet hibájából eredően április 14-én röviddel éjfél előtt egy óriási jéghegynek ütközött, mely olyan szerencsétlenül sértette fel a hajótest oldalát, hogy felszínen tartására nem maradt remény.

A Titanic éjjel negyed egytől C.Q.D., majd a korban még újnak számító S.O.S. morzejeleket kezdett sugározni az éterbe, ám segélykérő hívásaira nem érkezett válasz. Az óceánjáró hatalmas orra eközben lassan belesüllyedt a tengerbe, majd két órával később a gigantikus hajótest kettétört, és 2 óra 20 perc körül az Atlanti-óceán fenekére merült. A Titanicról lebocsátott mentőcsónakok a 2206 utasból 705 főnek nyújtottak menedéket, akiket később a Carpathia nevű gőzös vett a fedélzetére. Azok, akik nem fértek be a csónakokba – Edward John Smith kapitánnyal együtt –, mind egy szálig a jeges óceánban lelték halálukat.

Alighogy a Titanic óriási acélteste a tenger fenekére került, máris megkezdődött a legendák gyártása, melyek a regény- és filmadaptációk születésével aztán gombamód szaporodtak. Ezek nagy része érthető módon a katasztrófa előtti utolsó órákkal foglalkozik, és elsősorban a mentőcsónakok körüli eseményekre koncentrál. Való igaz, hogy a Titanic nem rendelkezett elegendő csónakkal az összes utas elszállításához, ám az is tény, hogy a zűrzavarban jóval kevesebb embert mentettek meg, mint amennyire lehetőség nyílt volna: az első, 0 óra 40 perckor vízre bocsátott 65 személyes mentőcsónakban például mindössze 27-en foglaltak helyett. Később az a legenda is elterjedt, hogy az utasokat az osztályok sorrendjében mentették ki a Titanicról, sőt, akadtak, akik azt híresztelték, hogy a harmadosztályú jeggyel rendelkezőket a kapitány egyszerűen a hajó gyomrába záratta. Ez azonban nem több rosszindulatú pletykánál, aminek valótlanságát a túlélőkről készített statisztikákban bárki könnyen leellenőrizheti.

Ahogy minden legendában, a Titanic eposzában is születtek pozitív és negatív hősök: az előbbire maga Smith kapitány a legkiválóbb példa, aki utóbb több emlékművet is kapott, holott az ő felelőssége volt a legnagyobb a hajó katasztrófájában. Nála sokkal rosszabbul járt Joseph Bruce Ismay, a White Star Line igazgatója, aki megmenekült ugyan a Titanicról, ám élete végéig kísértette őt 1912. április 14-ének éjszakája és a sajtó rágalomhadjárata. Az újságok később azt állították, hogy Ismay már az első csónakban elmenekült a fedélzetről, mi több, az ő kapzsiságát okolták azért, hogy a hajó eszeveszett sebességgel száguldott az Atlanti-óceánon. A férfi, akit e rágalmak nyomán az 1943-as náci Titanic-adaptáció – az antiszemita propaganda részeként – a pénzéhes zsidó sztereotip alakjaként ábrázolt, máig negatív hősként él a köztudatban, holott a túlélők szerint több utast is megmentett, és a végsőkig kitartott a fedélzeten.

1912. április 15-én tehát a Titanickal együtt az igazság is az óceán fenekére került, és bár 1985 óta a hajó roncsairól mind több tárgyi emlék került a felszínre, a valós események egyre inkább összemosódnak a szerencsétlenséget övező legendákkal.