2018. április 20.

1912. április 15. | Kim Ir Szen észak-koreai diktátor születése

Szerző: Tarján M. Tamás

1912. április 15-én született Kim Ir Szen észak-koreai diktátor, a kommunista állam egykori pártfőtitkára, miniszterelnöke, majd elnöke, a máig fennálló rendszer megalapozója.

Kim – a koreaiban a magyarhoz hasonló módon a vezetéknevek szerepelnek elöl – életével kapcsolatosan az észak-koreai propaganda miatt nagyon nehéz a valóságot elválasztani a mítosztól. A vezér Mangjongde falucskában, a mai Phenjan egyik külvárosában született, egy közepes anyagi helyzetű család gyermekeként: bár Kim később ateistának vallotta magát, protestáns miliőben nevelkedett, nagyapja lelkész volt és apja is egyházi iskolában tanult. A család 1920 körül települt át a Koreához közel fekvő Jilin kínai tartományba, valószínűleg az országban kitört éhínség miatt. Kim itt végezte a középiskolát, és itt találkozott először a kommunista eszmékkel is. 1929-ben titkos szervezetet hozott létre pár barátjával, melyet pár hét után lelepleztek, ekkor egy időre börtönbe került, szabadulása után pedig a Kínai Kommunista Párt tagja lett. Kim, életrajzírói szerint, japánellenes gerillacsapatok tagjaként küzdött a Koreát megszállva tartó birodalom ellen, majd 1940-ben a Szovjetunióba menekült, és a Vörös Hadsereg tagjaként harcolta végig a világháborút.

A győzelem, és ezzel egy időben Korea felszabadulása után így ő lett Sztálin első számú jelöltje a kommunista átalakulás végrehajtására, hazatérése után az Észak-Koreai Kommunista Párt élére állították, 1948-ban pedig megszerezte a miniszterelnöki széket. Kim a kormányfői poszt elfoglalása után legfőbb feladatának a két Korea egyesítését tartotta, a negyvenes-ötvenes évek fordulóján Moszkvában és Pekingben is próbált engedélyt és segítséget szerezni haditervéhez, amit Sztálin csak Mao Ce-tung hozzájárulásával adott meg. Az észak-koreai hadsereg, klasszikus módon, a déliek támadására hivatkozva, 1950. június 25-én átlépte a határt, hamarosan elfoglalta Szöult és az ország nagy részét. Dél-Korea kormánya Puszan kikötővárosba szorult vissza.

Az Egyesült Államok nem nézte tétlenül a szövetségese ellen végrehajtott inváziót, Eisenhower elnök csapatokat küldött Dél-Korea megsegítésére, így hamarosan Phenjan került déli kézbe és Kimnek kellett menekülnie. Ez Kína 1950. októberi hadba lépését eredményezte, a félsziget városai tehát fél év alatt többször cseréltek gazdát, ami hatalmas rombolással járt együtt. 1951 elején aztán a frontvonal megrekedt a Koreai-félsziget középső részén, két év állóháború következett, melyet az 1953-as panmindzsoni fegyverszünet zárt le, az északi szélesség 38. fokánál létrehozva a két Koreát elválasztó, máig létező demilitarizált övezetet.

Kimnek bele kellett törődnie abba, hogy egyelőre csak Észak-Koreát uralja, az ötvenes éveket már elsősorban hatalma megszilárdításával és riválisai likvidálásával töltötte. A diktátor Sztálin mintájára alakította át az államszervezetet, ami kollektivizálással, a személyi kultusz kiépítésével és a terror általánosításával járt együtt. Azért, hogy Kínával és a Szovjetunióval rokonszenvező vetélytársait eltávolíthassa, 1955-ben bevezette az ún. dzsucse ideológiát, aminek fő mondanivalója az autarchiára való törekvés és a vezér feltétlen tisztelete volt. Kim eltávolodott a szocialista blokk marxista-leninista ideológiájától, bár a kommunista doktrínákat nem vonta kétségbe, csak háttérbe szorította a hagyományos konfuciánus elvekből is merítő dzsucséhoz képest. Az autarchia hirdetése ellenére Észak-Korea nem volt abban a helyzetben, hogy Kínával vagy a Szovjetunióval szakíthasson: a Kim által végrehajtott átszervezés ugyanis romba döntötte az ország gazdaságát, mindennapossá vált az éhezés, a nyomort pedig a Dél-Korea elleni fegyverkezés és a megalomán építkezések tovább fokozták.

Kim „önellátó” rendszerének túlélése elsősorban a kínai és szovjet élelmiszersegélyeken alapult, mely a két nagyhatalom konfliktusa idején egy időre elapadt, de hosszú távon segített megakadályozni, hogy az észak-koreai nép éhen haljon. Eközben Kim nem adta fel Korea egyesítésének tervét, a demilitarizált övezetben gyakoriak voltak a harci cselekmények, sőt, az északi hadsereg kísérletet tett 1968-ban a dél-koreai elnök meggyilkolására is, a félszigeten a mai napig nincs tartós békeállapot. A vezér 1972-ben látta elérkezettnek az időt egy új alkotmány kiadására és az elnöki szék megszerzésére, amit természetesen életre szólóan kapott meg, ráadásul 1980-ban utódlásáról is gondoskodott, legidősebb fiát, Kim Dzsong Ilt jelölve ki örökösének.

A diktátor 1994. július 8-án halt meg szívrohamban, halálával az észak-koreai propagandában személye transzcendentális jelleget kapott, hivatalosan szelleme most is vigyázza sztálinista diktatúrában élő népét. Más szocialista vezetők mintájára, testét bebalzsamozva, üvegkoporsóban helyezték el a phenjani Kumszuszan Emlékpalotában.