2017. október 23.

1912. október 8. | Kirobban az első Balkán-háború

Szerző: Tarján M. Tamás

„A Balkán több történelmet gyárt, mint amennyit el bír fogyasztani.”
(Winston Churchill)

1912. október 8-án, a kicsiny Montenegró hadüzenetével robbant ki az első Balkán-háború, mely során a félsziget függetlenné vált nemzetállamai uralmuk alá hajtották az Oszmán Birodalom európai területeinek túlnyomó részét. Az 1913 májusáig tartó konfliktus végül a független albán állam születésével és a nagyhatalmak döntőbíráskodásával zárult, így az elégedetlen szövetségesek hamarosan egymás ellen fordultak.

Az 1878-as berlini konferencia döntésének értelmében a Balkán-félszigeten – sok évszázados török elnyomás után – a bolgár állam is visszanyerhette függetlenségét, ám ezzel a térségben korántsem állt helyre a nyugalom. Bár a század elejéhez képest területe nagymértékben csökkent, „Európa beteg embere”, az Oszmán Birodalom ezután is erőtlennek bizonyult ahhoz, hogy 1878 után kialakított határain belül rendet tartson: a török uralom alatt maradt tartományokban – legfőképpen Macedóniában – időről időre felkelések robbantak ki, az ifjútörök mozgalom színre lépése (1908) után pedig az állandó belső hatalmi ellentétek tovább fokozták a zűrzavart.

A 19. század során felszabadult szerb, bolgár, görög és montenegrói államok mindeközben nem tettek le arról, hogy alkalmasint teljesen kiszorítsák az oszmánokat Európából: Szerbia Koszovóra, Macedóniára és – egy tengeri kijárat érdekében – Albánia területére pályázott, Görögország Thesszáliát és – az ókori Hellász példájára – az Égei-tenger partvidékét akarta megszerezni, Bulgária pedig Trákiát és – szintén – az égei partokat akarta. Hozzájuk képest Montenegró szerény kívánsággal állt elő, hiszen mindösszesen a Novipazari Szandzsák meghódítását tervezte. Mivel a balkáni nemzetállamok – az állandó cári támogatás, a pánszlávizmus eszméje, vagy az ortodoxia nyomán – legfőbb szövetségesüknek az Orosz Birodalmat tekintették, hódító ambícióikkal az európai nagyhatalmak figyelmét is felkeltették, melyek – főként Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia – kezdettől fogva hevesen ellenezték a háborút. Ennek oka igen egyszerű volt: attól tartottak, hogy a balkáni nemzetállamok terjeszkedése az orosz befolyás növekedését eredményezi majd, és lehetőséget teremt a pánszláv törekvések megvalósítására.

A nagyhatalmi ellenállás falán ugyanakkor 1911-ben komoly törés keletkezett, ugyanis Olaszország háborút indított az Oszmán Birodalom ellen, mely Itália elsöprő győzelmével ért véget. A balkáni államok uralkodói az olasz sikert látva úgy vélték, bűn lenne elszalasztani a kínálkozó alkalmat, így 1912 során bilaterális – vagyis kétoldalú – egyezmények révén létrehoztak egy katonai szövetségi rendszert, az úgynevezett Balkán Ligát. Bár a koalíció tagjai a háború előtt és alatt minimális együttműködést mutattak, az aláírt szerződések 1912 őszén kiváló ürügyet adtak a hadba lépéshez: először, október 8-án a kicsiny Montenegró üzent hadat a Portának, Bulgária, Görögország és Szerbia pedig előbb ultimátumot küldött Konstantinápolynak, 17-e után azonban itt is a fegyverek vették át a szót.

A kilátások ekkor igencsak kedvezőnek mutatkoztak, ugyanis, miközben a balkáni államok 750 000 katonát mozgósítottak, addig Nazim pasa, a háború török vezérkari főnöke – Európában – kezdetben mindössze 330 000 fős haderőt tudott összegyűjteni, melyet ráadásul három centrumban – Konstantinápolyban, Thesszalonikiben és Szkopjében – kellett szétosztania. A kezdeti hátrány dacára a török fél könnyedén felülkerekedhetett volna, ehhez viszont előbb meg kellett teremtenie annak a lehetőségét, hogy a – 26 milliós lélekszámú – ázsiai birodalomrészből átdobhassa erőit Trákiába; ebből a szempontból az – Elli és Lemnosz szigeteknél kivívott – görög tengeri győzelmek később kulcsfontosságúnak bizonyultak, hiszen – a török flotta visszaverésével – állandó túlerőt biztosítottak a keresztény koalíció számára.

A Balkán Liga államai október 17-e után három fronton lendültek támadásba, eközben azonban egyedül a szerb és montenegrói vezérkar között volt tapasztalható némi együttműködés. A fent felvázolt területigények nyomán Radomir Putnik szerb tábornok és Danilo montenegrói herceg a Szandzsák és Észak-Albánia ellen indultak, Konstantin görög koronaherceg – később király –  seregei Szalonikit vették ostrom alá, míg a bolgár hadak – többek között Szavov, Ficsev és Ivanov tábornokok vezetésével – a Vardár folyó völgyében törtek előre kelet felé. Miután a görög flotta ellenőrzése alá vette a tengerszorosokat, Nazimnak és beosztottjainak esélyük sem volt a balkáni hadseregek feltartóztatására: novemberben elesett Thesszaloniki, az ősz végére pedig a Liga erői már Shkodra és Drinápoly alatt álltak, tehát úgy tűnt, az Oszmán Birodalom rövid időn belül kiszorul Európából. A Porta válságos helyzetét látva aztán december elején a nagyhatalmak is beavatkoztak a küzdelembe; Londonban békekonferenciát szerveztek, december 3-án pedig azonnali fegyverszünet lépett életbe, melyet Kamil pasa, V. Mehmed szultán (ur. 1909-1918) nagyvezírje is hajlandó volt elfogadni.

A felek már az új határokról és a békefeltételekről tárgyaltak, amikor az ifjútörökök egyik vezére, Enver pasa 1913. január 23-án váratlanul puccsot hajtott végre Konstantinápolyban, és ezzel egy időben a fegyverszünetet is felmondta. Az uralomváltás a belpolitikában később komoly reformokat hozott, ugyanakkor a hadszíntereken újabb komoly vereségeket eredményezett: 1913 márciusában elesett az ostrom alá vett Drinápoly, megadta magát a görögországi Joánnina, vagyis a szövetségesek már a főváros közvetlen előterében álltak.

A háborút végül az 1913. május 30-án megkötött londoni béke zárta le, mely ismét a nagyhatalmak érdekeit szolgálta; a független Albánia kikiáltásával Szerbia nem tudott kijutni az Adriai-tengerhez, miközben a Szandzsákon Montenegróval, Macedónián pedig Bulgáriával kellett osztozkodnia. Ugyanígy Bulgária és Görögország is szembekerült egymással az égei partvidéken, Athén pedig szintén sérelmezte a független albán állam megalakulását. A kielégítetlen expanziós igények következtében a Londonban kötött béke mindössze két hónapig maradt érvényben; augusztus elején újabb háború tört ki, melyet már az egykori szövetségesek vívtak egymással.