2018. január 18.

1914. december 25. | Karácsony a fronton

Szerző: Tarján M. Tamás

„Semmiért sem hagytam volna ki ezt az egyedülálló és furcsa karácsonyt […] Kiszúrtam magamnak egy német tisztet, azt hiszem, hadnagy lehetett, és közöltem vele, hogy meg akarom szerezni a gombjait […] Kivittem a drótvágómat, és pár gyors nyisszantással levágtam néhányat belőlük, és eltettem a táskámba. Cserében otthagytam neki kettőt az enyémek közül […] Az utolsó, amit láttam, az volt, hogy az egyik géppuskásunk, aki civilben amatőr fodrász volt, az egyik könnyen kezelhető német természetellenesen hosszú haját vágta…”
(Bruce Bairnsfather angol humorista és karikaturista)

1914. december 25-én váratlanul elhallgattak a fegyverek az első világháború nyugati frontján, a lövészárkok lakói pedig karácsonyi dalok éneklésébe kezdtek, és előmásztak állásaikból, hogy a semleges zónában ajándékokat cseréljenek ellenségeikkel. Így esett az 1914. évi „karácsonyi fegyverszünet”, mely a háborúk történetében a lovagiasság és a humanitás egyik utolsó szép példája volt.

Bár többnyire II. Vilmosnak (ur. 1888-1918) szokás felróni azt az optimista kijelentést, miszerint győztes katonái a falevelek lehullásakor már ismét otthon lesznek, a valóságban a legtöbb uralkodó és államfő hasonló várakozással tekintett a háború elé, ami aztán sohasem teljesült. A németek az 1914 nyarán indított offenzíva során vereséget szenvedtek a Marne folyónál, később azonban az ellentámadásba lendülő franciák is elakadtak az Aisne völgyében, a tengerig tartó „versenyfutás” során pedig egyik fél sem tudott a másik háta mögé kerülni. Ennek következtében az ősz végére az Északi-tengertől egészen a svájci határig egy összefüggő frontvonal alakult ki, ahol a brit, francia és német hadosztályok a kockázatos rohamok helyett inkább a védekezésre rendezkedtek be, vagyis lövészárkokat ástak, drótakadályokat emeltek, és aknákat helyeztek el az ellenség távol tartására.

1914 decemberében úgy tűnt, hogy a front karácsonya olyan lesz, mint a világháború bármely másik napja, ugyanis XV. Benedek pápa fegyverszüneti felhívását a szemben álló katonai tömbök egyhangúan utasították el, a hadviselő országok nőegyletei által küldött levelek pedig szintén nem mozdították előre a béke ügyét. A legfelső katonai vezetők még december 24-én is ragaszkodtak a szigorú hadi fegyelem fenntartásához, a harcoló alakulatok azonban végül módot találtak az ünneplésre – és ráadásul ezt közösen tették.

A frontról küldött levelek később arról számoltak be, hogy nem sokkal éjfél után, 1914. december 25-e első óráiban a német katonák gyertyákat gyújtottak, karácsonyi dalokat kezdtek énekelni, sőt, egyes helyeken karácsonyfákat is állítottak, miközben jókívánságot kiabáltak át a velük szemben húzódó lövészárkokba. A briteket és franciákat meglepte ez a gesztus, ám hamarosan ők is csatlakoztak az énekhez, amikor pedig felkelt a nap, az addig ellenséges katonák előmásztak állásaikból, és félve bár, de megindultak a semleges zóna irányába.

Miután a frontharcosok meggyőződtek arról, hogy a másik oldal nem állított csapdát a számukra, bátran beszélgetésbe elegyedtek, és megajándékozták egymást: szivart, édességet, sonkát, kenyeret, gombokat és más apróságokat csereberéltek, közösen énekeltek, sőt, egyes helyeken még futballmeccset is szerveztek a semleges zóna területén. Ez az időszak ugyanakkor arra is alkalmas volt, hogy a lövészárkok közötti „senki földjéről” a katonák elszállítsák elesett bajtársaikat, és tisztességgel eltemessék őket. A „karácsonyi fegyverszünet” persze nem mindenhol sikerült egyformán: voltak frontszakaszok, ahol egyes szigorú tisztek parancsai nyomán ezek a napok is ugyanúgy teltek, mint a korábbiak, míg máshol a megegyezés csak a halottak végső nyugalomra helyezését engedélyezte.

Ezzel együtt a fegyverszünet időtartama sem bizonyult egységesnek: egyes helyeken csak december 25-ére vonatkozott, míg máshol akár újév napjáig is kitartott. Egy dolog viszont mégis közös volt ezekben a karácsonyi ünnepségekben, tudniillik, hogy a fegyvernyugvás és a frontbarátkozás teljesen spontán módon zajlott le, egy csipetnyi szeretetet és emberséget hozva az öt hónapja egymást gyilkoló katonák közé.

A frontkarácsony persze a felsőbb hadvezetés számára számos veszélyt tartogatott – mindenekelőtt azt, hogy az egymással barátkozó katonák nem lesznek hajlandóan visszatérni lövészárkaikba –, ezért a december 25-e utáni napokban a vezérkar mindent megtett a további hasonló esetek megakadályozására. Ezzel függött össze az is, hogy a lapok hosszú ideig hallgattak a karácsonyi fegyverszünetről, mígnem a New York Times december 31-i tudósítását követően – cenzúrázottan, természetesen – Európában is megemlékeztek a különleges eseményről. A karácsonyi barátkozás precedenst teremtett a fronton harcoló katonák számára, ugyanakkor pedig komoly kihívást támasztott a magasabb rangú vezetőknek, akik a jövőben szigorúan megtiltották az ellenféllel való kapcsolatfenntartást.

A tábornoki kar igyekezete szerencsére nem tudta teljesen kiirtani az emberséget a frontharcosokból, egyes alakulatok ugyanis a későbbi jeles napok alkalmával is igyekeztek fegyverszünettel ünnepelni: forrásaink vannak arról, hogy 1915 során húsvétkor, majd karácsonykor is akadtak frontszakaszok, ahol a felek ajándékokat cseréltek egymással, Szalonikiben pedig egy évvel az 1914-es események után még egy barátságos futballmeccset is lejátszottak. Mindazonáltal ez a nemes szokás egyre inkább elveszett az első világháború későbbi esztendőiben, ugyanis az elhúzódó harcok és az időközben feltalált halálosztó eszközök – a harci gázok, lángszórók és tankok bevetése – mindinkább kiölték az emberséget a szemben álló katonákból.