A második isonzói csata kezdete

Szerző: Tarján M. Tamás

1915. július 18-án kezdődött meg a második isonzói csata, miután Luigi Cadorna tábornok, az olasz hadműveletek főparancsnoka  utasítást adott a 2. és 3. olasz hadseregnek az osztrák–magyar erők elleni frontális támadásra. A 16 napos ütközet az első világháború egyik legvéresebb összecsapása volt, amely egyik harcoló fél számára sem hozott áttörést, így az Isonzó folyó mentén a front augusztus elején hosszú időre megszilárdult.

Bár Olaszország 1882-ben csatlakozott az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország által létrehozott katonai szövetséghez – ez volt a hármas szövetség – az első világháború kitörésének idejére eltávolodott egykori partnereitől. Az Olasz Királyság és a Monarchia egyaránt a Balkán-félsziget ellenőrzésére törekedett, ráadásul a mediterrán állam emellett igényt tartott volna Ferenc József (1848-1916) birodalmának olasz többségű területeire, mint pl. Dél-Tirolra, Triesztre és az Adriai tenger dalmáciai, isztriai partvidékére, vagy éppen Görz városásra és vidékére. Az 1945 óta határváros egyik része Gorizia néven Olaszországhoz, a másik része Nova Gorica néven Szlovéniához tartozik.. 

A központi hatalmak számára intő jel volt, hogy Olaszország 1914. július 28-a után nem csatlakozott az antant elleni hadüzenethez, és III. Viktor Emánuel (1900-1946) a háború kezdetén az ország semlegességének megtartására törekedett. Mi több, Antonio Salandra olasz miniszterelnök 1915 áprilisában titkos egyezményt kötött Londonban az antant hatalmakkal. A szerződés Olaszország hadba lépése esetén komoly területi nyereséget – Dalmácia nagy részét, Carniolát, Dél-Tirolt, sőt török területeket – helyezett kilátásba. Olaszország ennek megfelelően 1915. május 23-án az antant hatalmak oldalán lépett be a világháborúba: a hadüzenet után azonnal megtámadta az Osztrák–Magyar Monarchiát.

A hadműveletek főparancsnoka, Luigi Cadorna tábornok két lépésből álló tervet dolgozott ki, amely alapján csapataival át akart kelni az Isonzó folyón, hogy ezt követően egyszerre indítson offenzívát az Isztriai-félsziget és a Dráva vonalának irányában. Az olasz vezérkar azonban a haditerv készítése során nem vette figyelembe a  rendkívül nehéz és a Monarchia számára kedvező terepviszonyokat.  Ráadásul a Monarchia főparancsnoksága időben tudott mozgósítani, merthogy kezdetben az adott frontszakaszon mindössze 6 hadosztály állt volna szemben 35 olasszal. Így is sikerült a három magyar és egy osztrák hadtestnek lefékeznie az olasz betörést. Cadorna megtorpant Caporetto (a mai szlovéniai Kobarid) elfoglalása után, így a Svetozar Borojević von Bojna által irányított osztrák–magyar védelem kiépíthette állásait a Karszt-fennsíkon. Bár a Monarchia megúszta az inváziót, az olasz fronton 1915 júniusában így is kétszeres túlerővel kellett szembenéznie.

A június 23-a és július 7-e között vívott első isonzói csatában Cadorna három ponton – Görznél, Tolmein mellett és a katonadalokból jól ismert Doberdó fennsíkján – megkísérelte frontális támadással áttörni a védelmi vonalakat. Öngyilkosnak bizonyuló taktikát dolgozott ki, miszerint a harcoló alakulatok rohama közben egyes osztagok megtisztították volna a harcmezőt az osztrák–magyar hadsereg által felhúzott akadályoktól – főleg a szögesdrótoktól – így az olaszok érvényesíthették volna túlerejüket. A tábornok haditerve az első csata két hete alatt katasztrofális eredményt hozott, a támadók ugyanis minimális előrejutás mellett mintegy 16 000 katonát vesztettek. 

Cadorna a kudarcot követően nehéz helyzetbe került, hiszen a napok vészesen múltak, és a még mindig gyengébb osztrák–magyar sereg folyamatos erősítéseket kapott: július első napjaiban megérkezett a XX. magyar hadtest, sőt, Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök utasítására átdobták az Isonzóhoz az orosz fronton harcoló grazi hadosztályt és a balkáni erők nagy részét is. Cadornának tehát gyorsan kellett lépnie, ha át akarta törni az ellenséges vonalakat. Ezért július 18-án megindította második offenzíváját, mely a világháború egyik legvéresebb csatájához vezetett. Bár – az első csatához hasonlóan – a küzdelem mindhárom hídfőnél zajlott, a harcok súlypontja ezúttal a doberdói fennsíkra tevődött át, mivel az olasz erők célja első lépésben Görz bekerítése és elfoglalása volt.

Az alig két hétig tartó második isonzói csata embertelen küzdelmet hozott, de ez az összecsapás sok szempontból más frontvonalak szörnyűségein is túltett: a forró Karszt-fennsíkon vívott 16 napos ütközet során az egymással harcoló katonák százezrei gyakran védőárkok és egyéb védművek híján, elkeseredett kézitusában, karddal vagy bajonettel küzdöttek állásaik megtartásáért, miközben a mindkét oldalról bombázó nehéztüzérség véres sorokat vágott közöttük. Becslések szerint az Isonzó mellett július 18-a és augusztus 3-a között körülbelül 90 000 ember vesztette életét – a harcoló felek között nagyjából fele-fele arányban oszlottak meg a veszteségek – miközben a mészárlás nem hozott semmilyen érdemi változást. Különösen súlyos harcok dúltak a Doberdó-fennsíkon, amely a szlovének által lakott Doberdó községről kapta a nevét. A Karszt-fennsíknak ez a nyugati része katonai szempontból azért volt különös fontosságú, mert az Isonzó-front déli védvonala a folyó felett emelkedő karsztos dombokra támaszkodott. A védvonal legnehezebb pontjain az egymást követő Isonzó-csatákban jórészt magyar katonák harcoltak. 

Az olaszok egyedüli sikere július 25-én a Monte San Michele-magaslat elfoglalása volt, ahonnan a nehéztüzérség jóval nagyobb hatósugárral tudta lőni az osztrák–magyar állásokat. Lényegében ennek a magaslati pontnak a visszafoglalása okozta a Monarchia veszteségeinek nagy részét, miután Richter ezredes a XVII. és XX. hadosztályok, valamint a XVI. hegyi dandár – főként magyar katonák – élén több napon át rohamozott a Monte San Michele ellen. A honvédek végül komoly véráldozatok árán visszaszorították az olasz erőket, de hősiességük szörnyű áldozatot követelt: a XX. hadosztály például elveszítette katonái kétharmadát. Augusztus 3-án Cadorna és Emanuel Filberto, Aosta hercege az offenzíva leállításáról döntött. Ezt követően az olaszok is megkezdték saját védelmi vonalaik kiépítését, ami azt eredményezte, hogy a frontvonalak a következő másfél évben a Karszt-hegységben is megmerevedtek.

A második isonzói csata döbbenetes veszteségei mindkét harcoló fél számára sok tanulsággal jártak: az olaszok a kudarc nyomán lemondtak arról, hogy egyetlen rohammal törjék át az erősödő osztrák–magyar állásokat, és hosszú háborúra rendezkedtek be az Isonzónál. Cadorna egészen 1915 októberéig nem próbálkozott újabb offenzívával, és a frontális gyalogsági rohamok helyett a tűzerő növelésére fordította figyelmét. Boroević  és Habsburg Jenő főherceg számára pedig az olasz tüzérség hatalmas pusztításai szolgáltak tanulságul arra nézve, hogy a Karsztban komolyabb védműveket kell kiépíteni, mint a korábbi hadszíntereken. A főherceg utasítására hamarosan megkezdődött a mészkőbe vájt lövészárkok kiépítése, melyek több mint két évig szolgáltak menedékül a fronton harcoló katonák számára. 1917 októberéig, a caporettói áttörésig összesen 12 véres ütközetet vívtak meg itt, miközben Isonzó az ott elesett katonák özvegyeinek és árváinak könnyeivel írta be magát a történelembe. A magyar hősök emlékét őrzi az egykori doberdói fronton található katonai temetők mellett, a Doberdo del Lago községhez tartozó Visintini településen 2009 májusában felszentelt magyar kápolna.