2017. június 22.

1915. július 18. | A második isonzói csata kezdete

Szerző: Tarján M. Tamás

1915. július 18-án kezdődött meg a második isonzói csata, miután Luigi Cadorna utasítást adott a 2. és 3. olasz hadseregnek az osztrák–magyar erők elleni frontális támadásra. A 16 napos ütközet az első világháború egyik legvéresebb összecsapása volt, mely egyik harcoló fél számára sem hozott áttörést, így az isonzói front augusztus elején hosszú időre megszilárdult.

Bár Olaszország még 1882-ben csatlakozott az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország által létrehozott katonai szövetséghez – ez volt a hármas szövetség – az első világháború kitörésének idejére eltávolodott egykori partnereitől. Az Olasz Királyság és a Monarchia egyaránt a Balkán-félsziget ellenőrzésére törekedett, ráadásul a mediterrán állam emellett igényt tartott volna Ferenc József (ur. 1848-1916) birodalmának olasz többségű területeire is, elsősorban Dél-Tirolra és az adriai partvidékre. A központi hatalmak számára intő jel volt, hogy Olaszország 1914. július 28-a után nem csatlakozott az antant elleni hadüzenethez, ezért a későbbiek során inkább III. Viktor Emánuel (ur. 1900-1946) semlegességének megtartására törekedtek. Közben az olaszok 1915 áprilisában titkos egyezményt kötöttek Londonban az antant hatalmakkal, mely szerződés a hadba lépés esetén komoly területi nyereséget – Dalmácia nagy részét, Carniolát, Dél-Tirolt, török területeket, stb. – helyezett számukra kilátásba. Olaszország ennek megfelelően 1915. május 23-án az antant hatalmak oldalán lépett be a világháborúba, és a hadüzenet után azonnal megtámadta az Osztrák–Magyar Monarchiát.

A hadműveletek főparancsnoka, Luigi Cadorna tábornok két lépésből álló tervet dolgozott ki, mely alapján csapataival át akart kelni az Isonzó folyón, hogy ezt követően egyszerre indítson offenzívát az Isztriai-félsziget és a Dráva vonalának irányában. A vezérkar azonban a haditerv készítése során nem vette figyelembe a terepviszonyok következtében fellépő nehézségeket, így a Monarchia főparancsnoksága időben tudott mozgósítani – máskülönben 6 hadosztály állt volna szemben 35 olasszal –, és többek között három magyar és egy osztrák hadtest segítségével megakadályozta a betörést. Cadorna ráadásul megtorpant Caporetto elfoglalása után, így a Svetozar Boroevics von Bojna által irányított osztrák–magyar védelem kiépíthette állásait a Karszt-fennsíkon. Bár a Monarchia megúszta az inváziót, az olasz fronton 1915 júniusában így is kétszeres túlerővel kellett szembenéznie.

A június 23-a és július 7-e között vívott első isonzói csatában Cadorna három ponton – Görznél, Tolmein mellett és a katonadalokból jól ismert Doberdo fennsíkján – megkísérelte frontális támadással áttörni a védelmi vonalakat. Öngyilkosnak bizonyuló taktikát dolgozott ki, miszerint a harcoló alakulatok rohama közben egyes osztagok megtisztították volna a harcmezőt az osztrák–magyar hadsereg által felhúzott akadályoktól – főleg a szögesdrótoktól – így az olaszok érvényesíthették volna túlerejüket. A tábornok haditerve az első csata két hete alatt katasztrofális eredményt hozott, a támadók ugyanis minimális előrejutás mellett mintegy 16 000 katonát vesztettek.

Cadorna a kudarcot követően nehéz helyzetbe került, hiszen a napok vészesen múltak, és a még mindig gyengébb osztrák–magyar sereg folyamatos erősítéseket kapott: július első napjaiban megérkezett a XX. magyar hadtest, sőt, Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök utasítására átdobták az Isonzóhoz az orosz fronton harcoló grazi hadosztályt és a balkáni erők nagy részét is. Cadornának tehát gyorsan kellett lépnie, hát akarta törni az ellenséges vonalakat, ezért július 18-án megindította második offenzíváját, mely a világháború egyik legvéresebb csatájához vezetett. Bár – az első csatához hasonlóan – a küzdelem mindhárom hídfőnél zajlott, a harcok súlypontja ezúttal a doberdói fennsíkra tevődött át, mivel az olasz erők célja első lépésben Görz – ma: Gorizia – bekerítése és elfoglalása volt.

Talán közhelynek hangzik, hogy a második isonzói csata embertelen küzdelmet hozott, de ez az összecsapás sok szempontból más frontvonalak szörnyűségein is túltett: a forró karsztfennsíkon vívott 16 napos ütközet során a harcoló katonák százezrei gyakran menedék híján, elkeseredett kézitusában, karddal, késsel, vagy bajonettel küzdöttek állásaik megtartásáért, miközben a mindkét oldalról bombázó nehéztüzérség véres sorokat vágott közöttük. Becslések szerint az Isonzó mellett július 18-a és augusztus 3-a között körülbelül 90 000 ember vesztette életét – a harcoló felek között nagyjából fele-fele arányban oszlottak meg a veszteségek – miközben a mészárlás nem hozott semmilyen érdemi változást.

Az olaszok egyedüli sikere július 25-én a Monte San Michele-magaslat elfoglalása volt, ahonnan a nehéztüzérség jóval nagyobb hatósugárral tudta lőni az osztrák–magyar állásokat. Lényegében ennek a magaslati pontnak a visszafoglalása okozta a Monarchia veszteségeinek nagy részét, miután Richter ezredes a XVII. és XX. hadosztályok, valamint a XVI. hegyi dandár – főként magyar katonák – élén több napon át rohamozott a Monte San Michele ellen. A honvédek végül komoly véráldozatok árán visszaszorították az olasz erőket, de hősiességük szörnyű áldozatot követelt: a XX. hadosztály például elveszítette katonái kétharmadát. Augusztus 3-án Cadorna és Emanuel Filberto, Aosta hercege az offenzíva leállításáról döntött, és az olaszok megkezdték saját védelmi vonalaik kiépítését. Hasonlóan a franciaországi és keleti hadszíntérhez, a frontvonalak a Karszt-hegységben is megmerevedtek.

A második isonzói csata döbbenetes veszteségei mindkét harcoló fél számára tanulságot tartogattak: az olaszok a kudarc nyomán lemondtak arról, hogy egyetlen rohammal törjék át az erősödő osztrák–magyar állásokat, és hosszú háborúra rendezkedtek be az Isonzónál. Cadorna egészen 1915 októberéig nem próbálkozott újabb offenzívával, és a frontális gyalogsági rohamok helyett a tűzerő növelésére fordította figyelmét. Boroevics és Habsburg Jenő főherceg számára pedig az olasz tüzérség hatalmas pusztításai szolgáltak tanulságul arra nézve, hogy a Karsztban komolyabb védműveket kell kiépíteniük, mint a korábbi hadszíntereken. A főherceg utasítására hamarosan megkezdődött a mészkőbe vájt lövészárkok kiépítése, melyek több mint két évig szolgáltak menedékül a fronton harcoló katonák számára. 1917 decemberéig, a caporettói áttörésig összesen 12 véres ütközetet vívtak meg itt, miközben Isonzó özvegyek és árvák százezreinek könnyeivel írta be magát a történelemkönyvekbe.