rubicon
back-button Vissza
1916. november 18.

Véget ér a Somme-i offenzíva

Szerző: Tarján M. Tamás

„Több mint 400 000 emberünk esett el ebben a makacs küzdelemben, és a fiatal tisztjeink között végbement mészárlás ijesztő volt […] Ha a németek nem követik el azt a megmagyarázhatatlan bolondságot, hogy miután legyőzték egyik legnagyobb ellenfelüket [Oroszországot], rögtön  provokálnak ki Amerikától […] Somme nem mentett volna ki minket e megoldhatatlan patthelyzetből.”
(David Lloyd George brit miniszterelnök)

1916. november 18-án állította le a Somme folyónál négy és fél hónappal korábban megindított antant-offenzívát Sir Douglas Haig tábornok, a Brit Expedíciós Erők (BEF) főparancsnoka. A hadművelet, melynek célja a nyugati front áttörése volt, hatalmas véráldozattal és szinte totális kudarccal zárult, aminek nyomán Haiget a brit közvélemény később „somme-i mészárosnak” titulálta.

Az antant szövetségesek 1915 decemberében, a frontvonal közelében fekvő Chantilly városkában tartott találkozón abban állapodtak meg, hogy 1916 során – a nyugati arcvonallal egy időben Olasz- és Oroszországban is – általános támadást indítanak a központi hatalmak ellenében, hogy közös erővel roppantsák össze Németországot és a Monarchiát. Bár a nyugati fronton tervezett hadműveletek fő súlya a Brit Expedíciós Erők vállára nehezült, Joseph Joffre, az arcvonal francia főparancsnoka nem fogadta el Sir Douglas Haig tábornok azon elképzelését, mely alapján az offenzíva Flandriában, – a flotta támogatásával – indult volna meg.

Joffre mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy az antant csapatok a Somme folyó két oldalán lendüljenek támadásba, tervének megvalósításához pedig komoly érvet szolgáltatott, hogy a németek 1916 februárjában megelőzték őket, és ostrom alá vették a verduni erődítményrendszert. Az Erich von Falkenhayn tábornok és Vilmos koronaherceg által irányított hadművelet következtében a szövetségesek céljai értelemszerűen módosultak is, hiszen a legfőbb cél a Verdunnél szorongatott helyzetbe került franciák tehermentesítése lett, és fontossági sorrendben ezt követte volna az olyannyira áhított áttörés. A későbbiekben aztán a német előrenyomulás megállítása bizonyult az egyedüli jelentős eredménynek.

Haig hétnapos előkészítő bombázás után, 1916. július 1-jén reggel fél 8-kor rendelte el az általános rohamot, mely az elégtelennek bizonyuló tüzérségi támogatás és – a korabeli technikai színvonalból eredően – katasztrofális kommunikáció miatt csúfos kudarcba fulladt. A tábornok és vezérkara a nap során gyakorlatilag azt sem tudta, mi zajlik a csatatéren, így aztán – Haig hibás értesülései alapján – számos ezred a biztos halálba menetelt a szilárdan kiépített német géppuskafészkek ellenében; egyetlen nap leforgása alatt a brit sereg összesen 60 000 fős veszteséget szenvedett halottakban, eltűntekben és sebesültekben, ami máig szomorú rekordja a hadviselés történetének.

Az első 24 óra tanulságai meggyőzték Haiget arról, hogy az általa preferált általános rohammal szemben Sir Henry Rawlinson tábornok taktikája – mely kisebb támadásokra és óvatosabb előrenyomulásra épített – mégiscsak célravezetőbb, ezért a későbbiekben a Somme két partján vívott pokoli ütközet során az antant erői több mint 90 kisebb támadással próbálták meg áttörni a németek vonalát. A csata négy és fél hónapja alatt a britek legújabb fegyverüket, a tankot is bevetették a siker érdekében, ám minden erőfeszítés dacára kevesebb mint 10 kilométerrel tudták csak visszaszorítani a német csapatokat.

A hadműveletek egyetlen sikere Verdun tehermentesítése volt – bár az a csata decemberig elhúzódott, az ottani offenzívát Falkenhayn július közepén leállíttatta –, ez az aprócska eredmény mintegy 600 000 áldozatot követelt, tehát a szövetségesek minden centiméterért 2 halott, vagy sebesült katonával fizettek. Hasonló veszteségekkel számoltak a Max von Gallwitz vezette német védelemben is, tehát a Somme mentén indított offenzívát a világtörténelem legvéresebb összecsapásai között tarthatjuk számon.

Mióta 1916. november 18-án Haig a sártengerré változott frontvonalon beszüntette az előrenyomulást, a Somme-nál vívott – eldöntetlen – ütközet állandó vita tárgyát képezi, ami egyébként a tábornok személyének értékelését is nagyban befolyásolja. Bár az 1916 végén marsalli pozícióba előléptetett hadvezér decemberi jelentésében – sok szempontból fals érvekkel – sikeresnek állította be a megszakított offenzívát, a következő évben hatalomra jutó Lloyd George miniszterelnök már nem osztotta ezt a nézetet, és a szinte teljesen megsemmisült gyarmati erőket – Haig kezéből – közvetlen francia irányítás alá rendelte.

A – gyakorlatilag lefokozásnak minősülő – átszervezés és a hatalmas veszteségek nyomán Haiget sokan „Somme-i mészárosnak” titulálták, és tehetségtelen stratégának könyvelték el, ezzel szemben ugyanakkor olyan vélemények is megjelentek, melyek szerint a szörnyű vérveszteség szükséges rossz volt annak érdekében, hogy 1918 őszére Németország megtörjön az antant erőivel szemben. A konkrét tények egyébként hasonló ellentmondásokkal szolgálnak, hiszen egyfelől a Somme-i offenzíva közel sem merítette ki annyira a németeket, mint azt a szövetségesek gondolták – a támadás alatt például a vezérkar számos hadosztályt csoportosított át a nyáron megnyíló román frontra –, másfelől viszont a támadás bebizonyította, hogy a britek nem csak tengeren, hanem szárazföldön is komoly erőt képviselnek. Ez a felismerés vezetett odáig, hogy a német haditengerészet mind nagyobb energiát fektetett a Brit-szigetek izolálásába, amely törekvés a korlátlan tengeralattjáró-háború megindításában realizálódott.