Lenin visszatér Oroszországba

Szerző: Tarján M. Tamás

„Az imperialista háború az egész Európát elborító polgárháború kezdete […] A világméretű szocialista forradalom már megszületett […] Németország forrong […] Az európai kapitalizmus bármelyik napon összeomolhat […] Tengerészek, elvtársak, harcolnunk kell a szocialista forradalomért, küzdenünk kell, míg a proletariátus teljes győzelmet nem arat!”
(Részlet Lenin 1917. április 16-i beszédéből)

1917. április 16-án, tízévnyi száműzetés után tért vissza Oroszországba Vlagyimir Iljics Lenin, aki a német titkosszolgálat segítségével, egy lepecsételt vasúti kocsiban érkezett Pétervárra. A politikus azzal a céllal tért haza, hogy a februári forradalom után megragadja a kezdeményezést, és a bolsevik hatalomátvételt követően felépítse a világ első szocialista államát.

Vlagyimir Iljics Uljanov, aki 1887-ben, 17 esztendősen, bátyja kivégzése után csatlakozott a szociáldemokrata mozgalomhoz, az 1917-es bolsevik puccsot megelőző majd három évtizedben Európa és az Orosz Birodalom szinte minden szegletében megfordult. Előbb 1895 végén a cári rendőrség börtönébe került, majd három esztendőt szibériai száműzetésben töltött, ahol feleségül vette Nagyezsda Krupszkaját. Vlagyimir Iljics Uljanov életében visszatérő motívum volt, hogy „lemaradt” a mozgalom főbb eseményeiről. Így például már 1898-ban sem tudott fogsága miatt részt venni az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (OSZDMP) első kongresszusán. Szabadulása után, 1900-ban, Nyugat-Európába utazott, és a következő években Münchenben, Londonban, valamint Genfben élt, ám az emigrációból is döntő hatást gyakorolt az orosz szociáldemokrata mozgalomra.

Az 1901-től Lenin mozgalmi nevet használó politikus Iszkra (jelentése Szikra) néven folyóiratot alapított. Műveiben felülbírálta Marxot, és egy erőszakos világforradalmat hirdetett, amelyet az Orosz Birodalomban akart kirobbantani. Munkái közül nagy jelentőséggel bírt az 1902-ben napvilágot látott Mi a teendő? című írása, amely szakadást indított a pártban. Ennek következtében az OSZDMP 1903. évi londoni kongresszusán a párt egy Lenint támogató, magát többséginek mondó – azaz bolsevik – és egy demokratikus berendezkedést pártoló „kisebbségi” – mensevik – frakcióra bomlott. Miközben a szervezeten belül éles küzdelem bontakozott ki, 1905-ben, az orosz–japán háborúban elszenvedett vereség eredményeként forradalom tört ki Péterváron, melynek hírére Lenin is hazatért az emigrációból.

Miután II. Miklós cár (ur. 1894–1917) taktikus módon leszerelte az alkotmányos átalakulást követelő tömegeket, Lenin számára ismét az önkéntes száműzetés tűnt a legcélszerűbb választásnak. A politikus 1907 után számos európai nagyvárosban megfordult, majd az első világháború kirobbanásakor a semleges Svájcban telepedett le. A forradalmár 1914-től szembekerült a II. Internacionálé pártjainak többségével, ugyanis mélységesen elítélte, hogy a nyugati szociáldemokraták „elárulták a proletariátust”, amikor a világméretű konfliktus kezdetén a nemzeti érdekek mellett sorakoztak fel. Lenin persze nem pacifista volt, hanem úgy vélte, hogy a világháborút a Marx által megjósolt világforradalommá kell fejleszteni, vagyis a társadalom alsó rétegeinek a polgárság és az elit ellen kell fegyvert ragadnia. A politikus az 1915. évi zimmerwaldi konferencián ismertette az Internacionálé pártjaival a saját kommunista vízióját, terve azonban csak egy törpe kisebbség rokonszenvét nyerte el, ráadásul meggyorsította a szervezet szétesését.

Időközben a háborúban kivérzett és kimerült Oroszországban 1917. március 8-án újabb forradalom tört ki, amelynek hatására II. Miklós cár hamarosan lemondott trónjáról, és az ideiglenes kormány élén Lvov herceg, majd Alexander Kerenszkij vette át az irányítást. Bár megkezdődött a cári Oroszország lebontása és egy demokratikus, polgári rendszer felépítése, ám ezzel egy időben a háború folytatásáról is döntés született. Ebben a sajátos történelmi helyzetben Lenin egy pillanatra közös platformra került a központi hatalmakkal, hiszen a politikus „permanens”, vagyis szocialista forradalmat akart, a Berlin által vezetett katonai tömb pedig abban volt érdekelt, hogy Oroszországban a zűrzavar a tetőfokára hágjon. Így történhetett meg, hogy a német titkosszolgálat 1917 tavaszán megegyezett a forradalmárral, akit egy lepecsételt vagonban, Svédországon keresztül juttattak el Pétervárra.

Vlagyimir Iljics Lenin 1917. április 16-án érkezett meg a fővárosba. Noha így ismét „lekéste” a forradalmat, ám lépéshátrányát igyekezett minél hamarabb ledolgozni. Rövid időn belül közzétette az ún. áprilisi téziseket, melyek felvázolták a „permanens forradalomhoz” vezető utat. Lenin követelte a háború befejezését, a földbirtokok és gyárak szocializálását, elvetette a polgári kormányzatot, bojkottra szólított fel az állami szervek ellen, illetőleg minden hatalmat a munkás- és katonatanácsoknak, vagyis a szovjeteknek követelt. Jóllehet, az áprilisi téziseket kezdetben alig néhányan vették komolyan, a világháború elviselhetetlen terhei, a gazdaság összeomlása és az ideiglenes kormány más hibái egyre népszerűbbé tették Lenin programját. A bolsevikok már az ún. júliusi napok idején megkísérelték befolyásuk alá vonni a zavargó tömegeket, ám a hatóságok brutális fellépése miatt kudarcot vallottak, így a párt vezére – 1905 után ismét – Finnországba menekült.

A polgári kormányzat győzelme azonban nem volt hosszú életű. Kerenszkij a Kornyilov-puccs után a maradék tekintélyét is elveszítette, eközben pedig a bolsevikok sorra többséget szereztek a legnagyobb orosz városok munkástanácsaiban. A szovjetek hálózatára alapozva 1917 októberében megkezdődött a párt Katonai Bizottságának szervezése, amely az ideiglenes kormányból kiábrándult helyi erőkre támaszkodva november 7-én sikeres puccsot hajtott végre Péterváron. A sors iróniája, hogy Lenin, aki kijelölte a hatalom megszerzésének útját, ez alkalommal is késve érkezett meg, ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy a következő években megkezdje a világ első szocialista államának felépítését.