rubicon
back-button Vissza
1917. április 6.

Az Egyesült Államok belép az első világháborúba

Szerző: Tarján M. Tamás

„… az igazság sokkal fontosabb, mint a béke, és harcolnunk kell azokért a dolgokért, melyek mindig is a legközelebb álltak a szívünkhöz – a demokráciáért, azok jogaiért, akik alávetik magukat a hatalomnak, hogy beleszólhassanak a saját kormányzásukba, a kis nemzetek jogaiért és szabadságáért és a jog egyetemes uralmáért […] hogy így békét és biztonságot hozzunk minden nemzet számára, és végre szabaddá tehessük a világot.”
(Részlet Woodrow Wilson elnök 1917. április 2-i kongresszusi beszédéből)

1917. április 6-án küldte el az Egyesült Államok hadüzenetét a központi hatalmak számára, miután a képviselőház 373:50 arányban megszavazta az amerikai nagyhatalom háborúba lépését. Ezzel megkezdődött az első világháború utolsó szakasza, mely során Washingtonnak döntő szerepe volt a nyugat-európai fronton kivívott végső győzelemben.

Miután 1914. július 28-án az európai kontinensen kitört az első világháború, az Egyesült Államok egyértelműen semleges álláspontra helyezkedett, ez a szándék pedig csak erősödött azután, hogy a frontvonalak megmerevedtek. Az amerikai közvélemény elborzadt a lövészárkokból érkező hírektől, Washingtonnak pedig amúgy sem állt érdekében a háborúzás, hiszen – a világ egyik legerősebb gazdaságát működtetve – mindkét féllel kiváló kereskedelmi kapcsolatokat ápolt.

Ez a helyzet azonban hamarosan megváltozott, ugyanis Nagy-Britannia flottája segítségével rövid időn belül blokád alá vonta a német partokat, ami a központi hatalmak mellett az Egyesült Államokat is kedvezőtlenül érintette. Az amerikaiak a kiesett profitot az antant segítségével viszonylag könnyen pótolták, a briteknél jóval gyengébb hajóhaddal rendelkező németeknek pedig csak egyetlen lehetősége volt ezen kapcsolatok rombolására: a tengeralattjárók bevetése. Németország 1915 februárjában korlátlan tengeralattjáró-háborút hirdetett, ami azt jelentette, hogy az U-Bootok azontúl minden hajót megtorpedóztak, amelyik behatolt a Brit-szigeteket körülvevő háborús övezetbe.

Bár a német tengeralattjárók már 1915 januárjában az óceán fenekére küldtek egy William P. Frye nevű hajót, a víz alatti háború leghíresebb áldozata vitathatatlanul a Lusitania volt, melyet május 7-én süllyesztett el egy U-Boot torpedója. A majdnem 2000 utast szállító gőzös brit tulajdonban állt, az eset azonban komoly felháborodást keltett az Egyesült Államokban, mivel fedélzetén 128 amerikai állampolgár is utazott. Németország ebben az időben még igyekezett elkerülni a tengerentúli hatalom hadba lépését, ezért vállalta, hogy az U-Bootok legénysége torpedózás előtt meggyőződik arról, hogy nincsenek civilek a hajókon, ám ez a gyakorlatban később teljesíthetetlennek bizonyult. A német–amerikai viszonyt az 1915. évi támadások után sikerült normalizálni, a helyzet pedig még akkor sem volt menthetetlen, amikor 1916 márciusában az U-Bootok elsüllyesztették a francia Sussex kompot, május 4-én ugyanis Berlin ígéretet tett a civil hajók megkímélésére.

Ebben az időszakban Wilson elnök és az amerikai közvélemény még úgy tekintett az Egyesült Államokra, mint az egyetemes béke letéteményesére, vagyis arra törekedett, hogy közvetítsen a felek között; ez nem csak a gazdasági kapcsolatok miatt volt praktikus álláspont, hanem azért is, mert a szavazók túlnyomó többsége még mindig az elzárkózás pártján állt, 1916-ban pedig elnökválasztást tartottak. Wilson, aki 1915 decemberében House őrnagy személyében közvetítő diplomatát küldött Londonba, kampányában komoly hangsúlyt fektetett pacifizmusára, ezzel egy időben azonban az amerikai közvélemény egyre közelebb került az antant álláspontjához. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy a háború elején a britek elvágták a központi hatalmak interkontinentális kábeleit, így a tengerentúlon meglehetősen egyoldalú képet kaptak a háborúról. 1916 során elszaporodtak azok a röpiratok, melyek a központi hatalmakat tették felelőssé a vérontásért: a propagandahadjárat elsősorban II. Vilmos császárt (ur. 1888-1918) vette célba, de a „barbár németek” és a „hunok” – vagyis magyarok – démonizálására is komoly energiát fordított.

Az amerikai háborús részvétel népszerűsítése tehát már 1916-ban megkezdődött, az európai események pedig 1917 áprilisára a megfelelő casus bellit is megteremtették. Jóllehet, az Egyesült Államok megtartotta kereskedelmi forgalmát, a világháború elhúzódása egyre komolyabb terhet jelentett számára, hiszen az antant országok komoly adósságot halmoztak fel, ráadásul vereségük esetén ezek a kintlevőségek menthetetlenül elvesztek volna. Ezzel egy időben persze a központi hatalmak is igyekeztek felülkerekedni ellenfeleiken, a britek megtörésére pedig ismét a korlátlan tengeralattjáró-háború tűnt a legbiztosabb receptnek. A berlini stratégák tisztában voltak vele, hogy Németország ezzel kiprovokálhatja az Egyesült Államok hadba lépését, ám úgy vélték, az U-Bootok elég eredményesek lesznek ahhoz, hogy megbénítsák az amerikai nagyhatalmat, és kivéreztessék Nagy-Britanniát.

A németek eközben más oldalról is igyekeztek biztosítani magukat: Arthur Zimmermann külügyminiszter 1917 januárjában megkísérelte rávenni Mexikót, hogy az amerikai hadba lépés esetén támadja meg északi szomszédját, amiért cserében Texas, Új-Mexikó és Arizona területét ígérte a közép-amerikai államnak. A terv azonban katasztrofális eredményt hozott, ugyanis Mexikó elzárkózott Zimmermann kérésétől, ráadásul az ajánlatot tartalmazó távirat a britek kezébe került, akik megfejtették, és továbbították azt Washingtonnak. Mindez azután történt, hogy a korlátlan tengeralattjáró-háború 1917. január 31-i újraindítása miatt az amerikaiak megszakították a diplomáciai kapcsolatokat Németországgal, tehát a Zimmermann-távirat újabb lépést jelentett a háború felé.

Ezt kiválóan megmutatja, hogy az amerikai törvényhozás már 1917 februárjában 250 millió dollárt szavazott meg a hadsereg számára, a márciusi német tengeralattjáró-támadások pedig a casus bellit is megérlelték. Április 2-án Wilson elnök kongresszusi beszédében a semlegesség feladására buzdított, ezt követően két nappal pedig a szenátus, majd április 6-án a képviselőház is megszavazta a hadüzenet elküldését. Az Egyesült Államok még aznap jelentette Berlinnek a hadiállapot beálltát, Washington csatlakozása azonban a fronton csak lassan éreztette hatását. 1917 áprilisában csupán a haditengerészet egységei érték el Európát, így elsősorban a megnyíló amerikai hitelforrások jelentettek komoly segítséget az antant számára; Nagy-Britannia például ezután hetente 75 millió dollárnyi kölcsönt fordított a háborúra.

Mivel az Egyesült Államokban ekkor csak 100 000 fős sorkatonaság állt bevetésre készen, hamarosan toborzás kezdődött, és már június volt, mire az első egységek eljutottak Franciaországba. Az amerikai hadba lépés azonban mégis fordulópontot jelentett az első világháborúban, mivel egy év alatt megtörte a német ellenállást a nyugati fronton; Washington jelentőségét mutatja, hogy 1918 novemberében több mint 2 millió amerikai szolgált Európában.