Szabó Ervin halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Minden meggyőződés annyit ér, amennyit hirdetője a maga cselekvésével valóra vált.”
(Szabó Ervin) 

1918. szeptember 30-án hunyt el Szabó Ervin, a dualizmus korszakának egyik legjelentősebb baloldali radikális ideológusa, aki anarchoszindikalista eszméivel komoly hatást gyakorolt a Társadalomtudományi Társaság és a Huszadik Század folyóirat, valamint a szociáldemokraták köreire is. Bár Szabó politikai nézetei és publikációi máig megosztják a közvéleményt, a tudós a később róla elnevezett Fővárosi Könyvtár megszervezésében, valamint a hazai könyvtártudomány és szociológia megalapozásában vitathatatlan érdemeket szerzett.

Szabó Ervin 1877 augusztusában, az Árva megyében található Szlanicán, egy elszegényedett zsidó polgárcsalád gyermekeként született Schlesinger Sámuel Ármin néven. Bár a szülők nem éltek jó módban, fiuk oktatásáról mégis tudtak gondoskodni, így a fiatalember a századfordulón Bécsben, majd Budapesten folytathatott egyetemi tanulmányokat. A császárvárosban töltött évek meghatározóak voltak Szabó későbbi pályája szempontjából, ugyanis a város kocsmáiban és kávéházaiban pezsgő szellemi életet talált, ahol a szocialisták mellett a szindikalista és anarchista baloldali radikálisok is képviseltették magukat. Bár szülei mindig óvták őt a politizálástól, a fiatalember hamarosan aktivizálta magát a mozgalomban, és Bécsben töltött évei alatt jelentős szerepet játszott többek között a betiltott nyugati sajtótermékek terjesztésében.

1899-ben Szabó Ervin hazatért Budapestre, ahol hamarosan a Népszava publicistája, később pedig a szociáldemokrata lap segédszerkesztője lett. Miközben az újságnál működött, Szabó aktívan részt vett a század elején megformálódó Társadalomtudományi Társaság, majd a Huszadik Század című folyóirat munkájában is. Bár eredetileg jogot hallgatott, hamarosan otthagyta tanulmányait, és 1903 után szociológiával, statisztikával és könyvtártudománnyal kezdett foglalkozni. Szabó 1906-tól a Társadalomtudományi Társaság alelnöke lett, miközben magyarra fordította, és bírálta Marx és Engels egyes írásait, valamint levelezésbe kezdett a baloldali mozgalmak legjelentősebb képviselőivel, például a „revizionista” Eduard Bernsteinnel, vagy Karl Kautskyval.

Mivel a bécsi és budapesti egyetemen Szabó egyaránt bizonyította könyvtárosi tehetségét, a Fővárosi Könyvtár hazatérése után néhány évvel alkalmazásába vette, 1911-től haláláig pedig ő lehetett az intézmény igazgatója. Szabó Ervin működése a később róla elnevezett könyvtár működése szempontjából kulcsfontosságúnak bizonyult. A tudós egyik legjelentősebb intézkedése az úgynevezett egyetemes tizedes osztályozás (ETO) bevezetése volt elsőként Magyarországon, mely mind a mai napig a könyvek rendszerezésének és nyilvántartásának legmodernebb módszerének számít. Szabó emellett a könyvtár élén töltött évek alatt igyekezett mind térben, mind társadalmi szempontból az angol public library, azaz közkönyvtár mintájára kiszélesíteni a Fővárosi Könyvtár olvasókörét.

Ennek érdekében kezdetben öt helyszínen kialakította a mai fiókkönyvtáras szervezet magját, külön gyermekkönyvtárat szervezett, és minden befolyását latba vetette egy, az intézménynek otthont adó palota építése érdekében. Bár a világháború kitörése miatt az utóbbi törekvés csak a Horthy-korszakban, Enyvvári Jenő irányítása alatt, a Wenckheim-palota eladományozásával valósult meg, Szabó Ervinnek így is kulcsszerepe volt abban, hogy a főváros könyvtára elláthatta feladatát, és képes volt a felduzzadt népességű metropolis egészét szolgálni. Áldozatos szervező munkája és a közművelődésért tett erőfeszítései nyomán az intézmény 1946-ban Szabó Ervin nevét vette fel, és mindmáig azt is viseli.

A sokoldalú tudós élete kapcsán természetesen politikai és ideológusi munkásságát is meg kell említenünk, ami – amellett, hogy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár esetleges átnevezése kapcsán komoly vitákat gerjesztett – a szociológust pozitívan és negatívan megítélő kritikusok miatt számos ponton torzult. Eltérő szándékkal ugyan, de a tanácsköztársaság, a Horthy-korszak és a kommunista éra alatt egyaránt azt terjesztették, hogy Szabó Ervin szocialista, esetleg kommunista volt, ám ez a nézet messze nem felel meg a valóságnak. A tudós valóban sokat tett a baloldali radikális eszmék magyarországi terjedéséért. Ezek közül tényleg a szocializmus lett a legjelentősebb, és éppen ezért, ahogy Kunfi Zsigmond mondta, valóban „mindenki tőle tanulta a szocializmust”. Gondolatai azonban jóval összetettebbek voltak annál, hogy személyét egyetlen irányzatba be lehetne illeszteni.

Bécsi éveinek köszönhetően Szabó Ervin nemcsak megismerte, de kritika alá is vetette a szerteágazó baloldali irányzatokat, ennek megfelelően gyakran vitába szállt Bernsteinnel, Kautskyval, de bizonyos esetekben még Bakunyinnal, Marxszal és Engelsszel is. Nemzetközi elismertségét mutatja, hogy a társadalom helyzetéről, a munkásságról és a forradalomról írt cikkeit többek között a berlini Neue Zeit és a párizsi Mouvement Socialiste folyóiratok is szívesen közölték. Szabó különutassága azonban, mely a francia anarchoszindikalizmusnak feleltethető meg leginkább, Magyarországon sosem vonzott népes tábort, így aztán a könyvtáros, aki Jászi Oszkár körétől a Nyugaton át az egyetemi ifjúság által szervezett Galilei Körig számos ellenzéki irányzattal jó kapcsolatot ápolt, sok szempontból magára maradt. Szabó nem fogadta el a szociáldemokraták tekintélyelvű, gyakran dogmákra épülő elveit, másfelől viszont habitusa a polgári radikálisoknak már túlzottan forradalmi volt. Jászi nemegyszer kritizálta az újságírót túlságosan kemény stílusáért, amit mai bírálói is gyakorta szemére vetnek.

Szabó Ervin publicisztikája a baloldali ideológiák népszerűsítése és a mozgalom szervezése mellett a dualista korszak nacionalizmusának gyakran éles hangú kritikájára épült, ami 1914-től a háborúellenességgel is kibővült. Szabót egyes körök ily módon gyakran bélyegezték – és bélyegzik – felforgatónak, vagy az 1919-es Tanácsköztársaság szellemi atyjának. Tény és való, hogy a szociológus munkái egy határozott ideológiát képviseltek, amelynek nevében később szörnyű dolgokat követtek el, de ezeknek a tudós semmilyen módon nem volt részese. Szabó 1918 szeptemberében a világszerte tomboló spanyolnátha áldozata lett, tehát nem érte meg az általa preferált eszmék gyakorlati megvalósulását, főleg nem vett részt azokban a cselekedetekben, amelyek alapján sokan őt is bírálatban részesítik. Szabó Ervin egyedül Szabó Ervin tetteiért felelős, még akkor is, ha véleménye olykor még a dualizmus ellenzékét is tiltakozásra ösztönözte.

Szabó Ervin nevét ma a budapestiek és a magyarok többsége az általa megteremtett könyvtárhálózat nyomán ismeri. Szociológiai és osztályharcos szemléletben írt történelmi munkái felett – leghíresebb a Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban című mű – nagyrészt eljárt az idő. A magyar politikai gondolkodásban játszott – kétségkívül jelentős – szerepe pedig máig vita tárgyát képezi, aminek objektív vizsgálatához időre van szükség. A Szabó Ervinről elnevezett fővárosi könyvtár ezzel szemben örök értéket jelent Budapest és Magyarország számára, hiszen ott az elmúlt évszázadban százezrek, sőt, milliók gyarapíthatták tudásukat. Ebben pedig ennek az ellentmondásosan értékelt férfinak komoly szerepe volt.