Puccskísérlet a Ludovikán

Szerző: Tarján M. Tamás

1919. június 24-én robbant ki a tanácsköztársaság ellen szervezett legjelentősebb puccskísérlet, melyet Lemberkovics Jenő vezetett, a Ludovika Akadémia növendékeinek részvételével.

Amikor a kommunisták 1919. március 21-én átvették a hatalmat, a négyéves háborútól elgyötört országban jelentős bázisa volt azoknak az ígéreteknek, melyeket Kun Béláék már régóta hirdettek. Természetesen a vagyonukat és életüket féltő tehetősek és nemesek nem szimpatizáltak a proletárforradalmat propagáló KMP-vel – sokan, főként arisztokraták és politikusok külföldre is menekültek a hatalomátvétel után – de a szegényebb rétegeket egy ideig nem zavarta sem az antidemokratikus politika, sem a kommunisták döntéshozói monopóliuma. A 8 órás munkaidő bevezetése, a gyárak, kulturális és közösségi központok – könyvtárak, fürdők, parkok, stb. – államosítása és elérhetővé tétele kezdetben bizakodásra adott okot, 1919 nyaráig azonban a hatalommal – a városi munkásság kivételével – mégis szinte valamennyi társadalmi réteg szembefordult.

Az elégedetlenség egyik fő oka az volt, hogy a kommunisták a tulajdon mentén kettévágták a társadalmat, amivel nem csak a polgárságot, de a parasztságot is a „megbízhatatlanok” közé sorolták. Utóbbi csoport ugyanis mind hangosabban követelte, majd számon kérte a földosztást, és általában véve elégedetlen volt a közös termelőszövetkezetek kialakításával. Hasonló módon nem csak a „gazdagokat” fordította a rendszer ellen a vörös hatalom által mutatott vallási és nemzeti intolerancia: az ország polgárainak nagy része nehezen tűrte a felfokozott vallásellenes propagandát, mely az iskolai imák betiltásához, gyakran a hívők megalázásához, és olykor a templomok megbecstelenítéséhez vezetett. Ugyanez volt a helyzet az internacionalista eszme sulykolásával is, amit egy minden oldalról körbezárt országban nyilván nem fogadtak őszinte lelkesedéssel.

Az eszmék mellett sokat nyomott a latban az ehhez – lenini minta alapján – társuló intézményesített terror, a Cserny József vezette Vörös őrség, és a Szamuely Tibor által irányított Lenin fiúk garázdálkodása, akik vérengzésekkel és spontán túszszedésekkel tartották félelemben a lakosságot. A rendszer egyetlen rokonszenves vonása a Felvidéken folytatott honvédő háború volt, melyben a Stromfeld Aurél vezette Vörös Hadsereg a nyár elejére jelentős sikereket ért el a cseh–szlovák csapatok ellen. Miután Kun Béla június közepén elfogadta Clemenceau francia miniszterelnök visszavonulást követelő jegyzékét, ez a pozitívum is elveszett, és maradt a küzdelem a fokozódó belső elégedetlenséggel.

A Ludovika Akadémiáról indított kommunistaellenes puccsot már hosszú hetek óta szervezték a tanári kar egyes tisztjei, elsősorban Lemberkovics Jenő százados – a Hadügyi Népbiztosság tanügyi osztályvezetője – Schranz Ödön alezredes és Hőnig Vilmos tüzér őrnagy. Az összeesküvők úgy vélték, esetleges megmozdulásuk elnyeri majd a város katonai parancsnokának, a volt szociáldemokrata Haubrich József hadügyi népbiztos támogatását, a Budapest feletti irányítás megszerzése után pedig nem tűnt nehéz feladatnak a közismerten kommunistaellenes vidék megnyerése. Haubrich feltehetően idejekorán tudomást szerzett az akcióról – június 14-én már Korvin Ottó is tudott róla, és tájékoztatta a Központi Bizottságot is – azonban kivárta a további fejleményeket. A vörös hatalom éppen a felkelés előtti napokban kezdeményezett vizsgálatot a Ludovikán, de Bartha László őrnagy elérte a nyomozók eltávolítását, ezzel megteremtette a puccskísérlet kirobbantásának lehetőségét.

Lemberkovics 1919. június 24-én délután 4 órakor, 254 növendék élén indította meg a felkelést, melyben az akadémia számos tisztjére és a dunai flotta egy részének segítségére számíthatott. A kadétok hatalmukba kerítették a Ludovika épületét, Szikora főhadnagy vezetésével pedig egy másik osztag elfoglalta a József-telefonközpontot. Nem sokkal ezután három monitor, a Csaba, a Maros és a Pozsony kitűzte – a vörös helyett – a nemzeti lobogót, majd a Lánchíd alá hajózott, ahonnan három lövést adott le a Hungária Szállodára. Itt laktak – és üléseztek – ugyanis a tanácsköztársaság legfőbb politikai vezetői. A zendülők azonban hibásan mérték fel az erőviszonyokat, főleg abban a tekintetben, hogy feltétlenül megbíztak Haubrichban, aki a mindeközben bevezetett statárium parancsnoka lett – erről a felkelők nem tudtak. A ludovikások tehát hasztalan várták, hogy a népbiztos melléjük álljon, sőt, amikor a vörösök és a fehérek közötti küzdelem eldőlni látszott, éppen Haubrich vonult egységeivel az Akadémia alá, és – miután bombázással fenyegette meg a felkelőket – másnap hajnalra felszámolta a lázadást.

Az elfojtott zendülést természetesen vérfürdő követte volna, Guido Romanelli, az antant Magyarországra küldött megbízottja azonban erélyesen lépett fel Kun Bélával szemben, és követelte tőle a foglyokkal való méltányos bánásmódot. Az olasz tiszt bátorságával megmentette három felkelő vezető életét, egyúttal önmérsékletre utasította a kalocsai parasztlázadás leverésére kiküldött Böhm Józsefet is. Közbenjárása miatt később hősként tisztelték Magyarországon.

Az 1919. június 24-i puccskísérlet sikertelensége ellenére jelezte a proletárdiktatúrával szemben növekvő ellenszenvet, mely a nyár során mind gyakrabban nyilvánult meg hasonló mozgalmakban, főleg vidéken. Kun Béla aztán az ellenséges hangulat csillapítása érdekében rendelte el a július végi, románok elleni végzetes offenzívát, mely pár nap alatt összeomlott, és maga alá temette az első magyarországi kommunista rendszert is.