2017. szeptember 20.

1919. március 21. | Kikiáltják a magyarországi tanácsköztársaságot

Szerző: Tarján M. Tamás

1919. március 21-én kiáltották ki Budapesten a tanácsköztársaságot, létrehozva a proletárdiktatúrát, ahol a hatalom a Kommunisták Magyarországi Pártját (KMP) illette meg.

A kommunisták megerősödése a népköztársaság idején elsősorban demagóg ígéreteik eredménye volt, a proletárállam egyenlősítő utópiájával nagy hatást gyakoroltak a szegényebb rétegekre. Az is segítette őket, hogy a demokratikus rendszerben az őszirózsás forradalom (1918. október 31.) kulcsproblémái megoldatlanok maradtak: nem sikerült például kielégítő földreformot végrehajtani, de szabad választások sem kerültek kiírásra. A legsúlyosabban mégis a Károlyi-féle naiv megbékélési külpolitika esett latba, amely a várt pozitív hatás helyett a március 20-án benyújtott Vix-jegyzéket eredményezte. Ebben az antant újabb területek kiürítését követelte a magyar kormánytól, amit a Berinkey-kormány elfogadni nem akart, elutasítani nem mert.

A kormány ezért lemondott, Károlyi Mihály köztársasági elnök pedig a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot bízta meg a kormányalakítással. A párt Landler Jenő vezette balszárnya azonban március 20-án megegyezett a bebörtönzött Kun Béláékkal a proletárdiktatúra megalakításában. A puccsot másnap reggelig végre is hajtották, szétkürtölve Károlyi lemondását. Ez nem felelt meg a valóságnak, bár az államfő végül is belenyugodott eltávolításába (tehát nem ő adta a hatalmat Kun Béláék kezébe).

1919. március 21-én Budapesten plakátok hirdették a Garbai Sándor (gyakorlatban Kun Béla külügyi népbiztos) vezette Forradalmi Kormányzótanács megalakulását, az első szovjet mintára létrehozott európai állam születését. A tanácsköztársaság 133 napja alatt megpróbált Leninék példája után kormányozni: megkezdte a földek és üzemek állami tulajdonba vételét, diktatúrát hozott létre, harcot indítva a „régi rend”, főként a nemesség, a gazdag polgárság, parasztság és az egyházak ellen. Az „osztályharc” a szovjet Cseka mintájára létrehozott terrorkülönítmények vezetésével folyt, amelyek a vidéket járva „bíráskodtak” a gyanús elemek felett, gyilkolásztak és túszokat szedtek a lakosság köréből.

A Lenin-fiúk vérengzései, a Szamuely Tibor különítménye által vezetett „halálvonat” felbukkanása rettegéssel töltötték el az egész országot. Ugyanakkor Böhm Vilmos vezérkari főnöksége alatt állt fel a Vörös Hadsereg, amely a Vix-jegyzék visszautasítása után harcba kezdett a Felvidéken, részsikerei után pedig kikiáltotta Eperjesen a Szlovák Tanácsköztársaságot.

A kommunisták hadseregében a későbbi Horthy-korszak számos tisztje végzett szolgálatot. Kun Béla azonban júniusban elfogadta Clemenceau jegyzékben tett ajánlatát, aki a harc beszüntetése fejében megígérte a Tiszántúl kiürítését. A Vörös Hadsereg visszavonulása után teljesen szétzilálódott, az egyezség következtében az országos elégedetlenség – és ezzel a terror – tovább fokozódott (június 24-én a ludovikások is fellázadtak).

Végül Kun Béla mégis hadi sikerekkel próbálta növelni a tanácskormány népszerűségét. Júliusban a Tiszántúlon a Vörös Hadsereg támadásba kezdett az ígéretüket megszegő románok ellen, azonban az offenzíva pár nap alatt összeomlott, az ellentámadásba lendülő antant csapatok pedig augusztus elsején elfoglalták Budapestet, véget vetve a proletárdiktatúrának.