Szerző: Tarján M. Tamás

„Ez nem béke, csupán fegyverszünet húsz évre!”

(Ferdinand Foch)

1919. szeptember 10-én írták alá az első Osztrák Köztársaság delegáltjai a saint-germaini békeszerződést, mely – az első világháborúban elszenvedett vereséget követően – feldarabolta a dualista monarchiát, így – számos más, a veszteseket sújtó rendelkezés mellett – negyedére csökkentette az egykori Osztrák Császárság területét.

Miután az Osztrák–Magyar Monarchia Padovánál fegyverszünetet kötött az antant hatalmakkal, az akkor már recsegő-ropogó birodalom pillanatok alatt összeomlott: 1918. november 12-én Bécsben – Németausztria néven – kikiáltották a köztársaságot, másnap pedig IV. Károly (ur. 1906-1918) – eckertsaui nyilatkozatában – határozatlan időre magyar királyi jogait is. A Habsburgok bukása és az államformaváltás ellenére ugyanakkor Ausztria nem kerülhetett ki a vesztes államok köréből, és az antant a „felelősségre vonás” címén vele szemben is kíméletlenül érvényesítette a maga ambícióit. Ezt a szándékot az 1919. szeptember 10-én Saint-Germainban aláíratott békeszerződés is híven tükrözte.

A 381 pontból álló egyezmény hasonló feltételeket diktált Ausztria számára, mint amilyenekkel az Apponyi-féle magyar küldöttség később Trianonban szembesült: a saint-germaini béke értelmében az új osztrák állam – a Habsburg időkhöz képest – elvesztette területei háromnegyedét, miután elismerte a csehszlovák államot, illetve Galíciát az újraegyesülő Lengyelország, Bukovinát pedig Románia számára adta át. Ausztria emellett az egykori Örökös Tartományokban is veszteségeket szenvedett, ugyanis Dél-Tirol és Gorizia környéke – Isztriával együtt, de az csak 1797 után lett Habsburg birtok – Olaszországhoz került, míg Dél-Stájerországot, Krajnát és Karintia egy részét – a mai Szlovéniát – a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság szerezhette meg.

Ugyanakkor Ausztria annyival mégis jobban járt Magyarországnál, hogy az Osztrák Ideiglenes Nemzetgyűlés által 1918 novemberében bejelentett területi igények meghallgatásra találtak: a saint-germaini békében az antant hatalmak hozzájárultak ahhoz, hogy a nyugat-magyarországi területek – Burgenland néven, Sopron székhellyel – osztrák fennhatóság alá kerüljenek. A saint-germaini határok ugyanakkor nem bizonyultak tartósnak, miután 1921 decemberében Sopron és környéke népszavazás útján visszatérhetett Magyarországhoz, Ausztria pedig – egy korábbi voksolásnak köszönhetően – Karintia egy részével gyarapodott.

Másfelől azonban a békeszerződés mégis rendkívül szigorú volt, ugyanis az osztrák állam számára nem csak a Németausztria elnevezést vetette el, hanem ezzel együtt bármilyen, Németországgal tervezett politikai vagy gazdasági uniót is szigorúan megtiltott. Ugyanígy az osztrák–magyar (újra)egyesülés sem volt megengedett. Ausztriának a népszövetségi elvek betartásával, önálló államként kellett folytatnia életét, miközben – Magyarországhoz hasonló módon – önvédelmi lehetőségeit számos szankcióval minimálisra korlátozták. A negyedére zsugorodott, tetemes jóvátétellel sújtott állam nem rendszeresíthetett modern hadi eszközöket – például repülőgépeket –, katonaságát pedig mindössze 30 000 főben maximalizálták.

Mindez azért volt meggondolatlan lépés, mert a saint-germaini béke pontjai olyannyira legyengítették az amúgy is kevéssé életképes osztrák államot, hogy az elszakadási törekvések még tovább erősödtek. A szerződés kihirdetése után az egymással laza kapcsolatban álló szövetségi tartományok szinte azonnal annak a lehetőségeit kezdték kutatni, hogy miként csatlakozhatnának Németországhoz – kivéve Vorarlberget, mert az Svájc része kívánt lenni. A Népszövetség végül csak tetemes kölcsönök árán tudta elérni, hogy Ausztria egyáltalán fennmaradhasson, de a szövetségi állam így sem váltotta be a hozzá fűzött kezdeti reményeket.

Hasonlóan tehát a többi párizsi békeszerződéshez, a Saint-Germainban aláírt dokumentum sem bizonyult túlságosan időtállónak: Ausztria alkalmatlannak bizonyult a térségben neki szánt egyensúlyozó szerepre, miközben a Németországhoz való csatlakozás ígéretéből a szélsőjobboldali erők komoly politikai tőkét kovácsolhattak. Hitler hatalomra jutását követően aztán az osztrák nácik hathatós segítséget nyújtottak a nagynémet egység megvalósításához, az 1938 márciusában végrehajtott Anschluss pedig a nemzetiszocialista Németország első jelentős expanziós sikere lett.