2017. november 18.

1923. szeptember 13. | Miguel Primo de Rivera puccsot hajt végre Spanyolországban

Szerző: Tarján M. Tamás

 

„Elfogadtam a katonai diktatúrát, mert Spanyolország és a hadsereg véget akart vetni az anarchiának, a parlamentáris zűrzavarnak és a tehetetlen politikusok bukdácsolásának. Elfogadtam ugyanúgy, ahogy Olaszország is tette, amikor a fasizmushoz fordult, mivel a kommunizmus közvetlen fenyegetést jelentett…”

(XIII. Alfonz spanyol király)

1923. szeptember 13-án jelentette be Barcelonában Miguel Primo de Rivera tábornok, hogy a hadsereg átveszi a hatalmat a madridi kormánytól. A XIII. Alfonz király (ur. 1886–1931) jóváhagyása mellett végrehajtott puccs eredményeként egy diktatórikus kormányzati rendszer épült ki Spanyolországban, mely hatéves fennállása során – Primo de Rivera intézkedései nyomán – számos szabadságjogtól megfosztotta a monarchia polgárait, ugyanakkor a modernizáció és a gazdaság fellendülése érdekében is komoly erőfeszítéseket tett.

Egy hajdanvolt birodalom Európa perifériáján

Az egykor kontinensnyi méretű gyarmatbirodalommal rendelkező Spanyolország a 19. század második felében tartós válságba süllyedt. Bár a rövid köztársasági kísérlet (1873–74) kudarca után sikerült helyreállítani a Bourbonok uralmát, az új alkotmányos berendezkedés széles teret adott a hatalmi visszaéléseknek, és az államügyekben a döntés jogát egyoldalúan az arisztokrácia, a katolikus főpapság és a gazdag polgári elit számára biztosította, aminek következtében a tömegek fokozatosan kiábrándultak a madridi kormányból. A gazdaság fejletlensége és a szélesedő vagyoni-társadalmi különbségek ugyancsak súlyos feszültséget gerjesztettek. A növekvő munkanélküliségből és a terjedő nyomorból fakadó indulatok a 20. század elején egyre gyakrabban sztrájkokban, felkelésekben – pl. az 1909. évi barcelonai „tragikus hét” véres eseményeiben – és terrortámadásokban törtek a felszínre.

Bár Spanyolország – semleges államként – az első világháború kezdetén jelentős hasznot húzott abból, hogy iparcikkeinek a szemben álló katonai tömbök biztos piacot szolgáltattak, a beáramló tőke hosszabb távon inflációt okozott, ami tovább súlyosbította az elmaradottabb területeken – főként délen – élő népesség anyagi helyzetét. Ennek következtében az anarcho-szindikalista Nemzeti Munkásszövetség – gyárosok és politikusok ellen irányuló – merényletei 1917-től mindennaposakká váltak a válság sújtotta országban, és a terrornak 1921 elején Eduardo Dato spanyol miniszterelnök is áldozatául esett.

A tehetetlen politikai elit bukása

A monarchia tekintélyét a hajdani nagyhatalmi státus elvesztése is megtépázta. Mint ismeretes, az Egyesült Államokkal vívott rövid háború (1898) után Spanyolország utolsó jelentős gyarmatait – Kubát és a Fülöp-szigeteket – is feladni kényszerült, a korona észak-marokkói birtokain időről időre kirobbanó berber függetlenségi harcok pedig ugyancsak az egykori világbirodalom hanyatlását jelezték. A spanyol hadsereg 1921 nyarán minden korábbinál súlyosabb megaláztatást szenvedett el, miután az Abd el-Krim által vezetett felkelőkkel vívott annuali csatában több mint 10.000 katonája veszítette életét.

A sorozatos csapásokkal szemben Madrid tehetetlennek bizonyult. A konzervatív, liberális és szocialista pártok hatalmi marakodása miatt tiszavirág életű, cselekvésképtelen kabinetek váltották egymást, Spanyolország kormányzására pedig a republikánus érzelmű politikusok és a parlamentáris demokráciával nem szimpatizáló XIII. Alfonz király konfliktusa is rányomta a bélyegét. Az évtizedek óta korhadó rendszer végül annak eredményeként omlott össze, hogy a madridi kormány a Marokkóban elszenvedett vereség miatt – mintegy retorzióként – 1923-ban bizottságot állított fel az uralkodó személyes felelősségének kivizsgálására, valamint a korrupt katonatisztek felkutatására, amivel magára vonta a hadsereg és a korona haragját.

Az elégedetlenek élére a neves arisztokrata családból származó Miguel Primo de Rivera tábornok, Barcelona katonai főparancsnoka állt, aki – miután terveiről többször egyeztetett XIII. Alfonzzal – 1923. szeptember 13-án bejelentette a kormány eltávolítását, és – proklamációja szerint eredetileg 90 napra szóló – katonai diktatúrát vezetett be.

Konzervatív diktatúra a populizmus fénykorában

A Spanyolországot sújtó akut válság tükrében nem meglepő, hogy Primo de Rivera kezdetben széleskörű támogatottsággal bírt – a puccs után több értelmiségi, pl. José Ortega y Gasset filozófus is szimpátiáját fejezte ki az új berendezkedés iránt –, az 1930 elején bekövetkező bukásban azonban jelentős szerepet játszott, hogy a tábornok sem ideológiai, sem társadalompolitikai alapon nem tudta legitimálni uralmát. A két világháború között – pl. Hitler, Mussolini, vagy a portugál António Salazar által – kiépített totalitárius és autoriter rendszerekkel ellentétben, amelyek komoly gondot fordítottak egy tömegpárt megszervezésére, Primo de Rivera inkább a spanyol hagyományokat követte abból a szempontból, hogy egy nyolcfős direktórium élén, a hagyományos és gazdasági elit pozícióit tiszteletben tartva kormányzott.

Bár az Unión Patriótica – Hazafias Unió – 1923. évi megalapítását feltehetően az a cél motiválta, hogy a katonai diktatúra egy, az olasz fasiszta párthoz hasonló politikai erőre támaszkodhasson, a tábornok által megfogalmazott konzervatív jelszavak – „haza, vallás, monarchia” – nem körvonalaztak olyan eszmerendszert, mely vonzerőt gyakorolhatott volna, így a szervezet taglétszáma alacsony maradt. Primo de Rivera hatéves kormányzása során társadalompolitikájával sem tudta elnyerni a tömegek szimpátiáját. Kezdetben ugyan a vagyonosabb rétegekre kivetett magas adókból igyekezett finanszírozni a spanyol állam kiadásait, az 1920-as évek végén azonban már inkább kölcsönökkel helyettesítette ezeket a bevételeket; az elit szimpátiájának megőrzése érdekében a jelentős politikai hasznot ígérő földreform gondolatától is elzárkózott.

Mindeközben a – szélesebb körű autonómiát követelő – katalánok nyelvi jogainak megvonásával, a cenzúra bevezetésével, a pártok betiltásával és számos értelmiségi bebörtönzésével, illetve száműzésével a tábornok egyre szélesebb társadalmi rétegeket hangolt rendszere ellen. Kudarcát jól mutatja, hogy néhány év után a hadsereg tisztikara is elfordult tőle, és a diktatúra stabilitását már 1925 után katonai puccskísérletek ingatták meg.

Primo de Rivera kormányzati teljesítménye

Annak ellenére, hogy Primo de Rivera szerény politikusi képességekről tett tanúbizonyságot, 1923-tól számos olyan intézkedést hozott, amelyek a következő évtized polgárháborús zűrzavarában kormányzását már pozitívabb színben tüntették fel. A magas adóterhek, majd kölcsönök segítségével finanszírozott nagyszabású állami beruházásokkal – ideiglenesen – kiemelte Spanyolországot a gazdasági válság szorításából, és jelentős mértékben csökkentette a munkanélküliséget.

A reformok hatására az 1920-as évek közepén növekedésnek indult a spanyol ipari termelés és kivitel, valamint gyors ütemben fejlődött az infrastruktúra: a közmunkák során Primo de Rivera modernizálta a vasútvonalakat, és megkezdte a villamosenergia-hálózat kiépítését az ország elmaradottabb vidékein. A tábornoknak az is tekintélyt kölcsönzött, hogy 1926-ban – részben annak köszönhetően, hogy Abd el-Krim csapatai Marokkó francia uralom alatt álló részét is megtámadták, és ezzel összefogásra késztették a két gyarmattartó államot – sikeresen lezárta a berberek ellen vívott háborút.

A bukás okai

Egyes kutatók úgy vélik, az 1925 után polgári arculatot öltő diktatúra bukását sok szempontból a modernizáció és annak társadalomra gyakorolt hatása is siettette: kiemelik, hogy Primo de Rivera kormányzása alatt megduplázódott a spanyolországi egyetemi hallgatók száma, az értelmiség új nemzedéke pedig döntően republikánus és baloldali érzelmű oktatók keze alatt „nőtt fel.” Az elszaporodó titkos gyűlések és diáktüntetések, valamint a tábornok rendszerét gúnyoló röpiratok ugyanakkor valójában csak másodlagos szerepet játszottak a rendszer összeomlásában. Ismét mások vélekedésével ellentétben a bukás legfőbb oka nem is abban rejlett, hogy Primo de Rivera a felállított – csupán tanácsadó jogkörrel rendelkező – nemzetgyűlés, az 1929. évi új alkotmány és a nőknek adott választójog segítségével sem tudta legitimálni uralmát.

A hanyatló diktatúra sorsát az 1923 utáni reformokkal elért gazdasági konjunktúra kifulladása pecsételte meg, aminek eredményeként a spanyol peseta ismét leértékelődött; az infláció – az 1929. évi katasztrofális terméssel párosulva – tömegtüntetéseket gerjesztett, aminek láttán a hadsereg kihátrált Primo de Rivera rendszere mögül. A tábornok támogatás híján 1930 januárjában lemondott hatalmáról, és Párizsba távozott, ahol – cukorbetegség következtében – néhány hónappal később elhunyt.

XIII. Alfonz ezután Dámaso Berenguer tábornokot bízta meg a kormányzással, Miguel Primo de Rivera bukása azonban a monarchián is halálos sebet ejtett. A Berenguer-féle „puha diktatúra” évében felerősödtek azok a hangok, melyek a korábban elszenvedett jogsérelmekért magát az – 1923-as hatalomátvétel idején passzív magatartást tanúsító – uralkodót tették felelőssé, és lemondását követelték. 1931 áprilisában XIII. Alfonz is menekülni kényszerült Madridból, a második köztársaság kikiáltása után azonban Spanyolország újabb válság és vérzivataros esztendők elé nézett.