Stromfeld Aurél halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Vezérkari főnökül Böhm maga mellé vette Stromfeld Aurél vezérkari ezredest, aki egyike volt e szomorú, kimagasló férfiakban rendkívül szegény kor kevés értékes alakjainak. Rendkívül becsvágyó katona volt, aki előtt a nemzeti célok korántsem voltak közömbösek. Bár idegen földről Magyarországra telepedett szülőktől származott, nem tudott belenyugodni abba, hogy Magyarország épségét minden oldalon ellenségek fenyegetik.”

(Gratz Gusztáv: A forradalmak kora)

1927. október 10-én hunyt el Stromfeld Aurél ezredes, az Osztrák–Magyar Monarchia vezérkari tisztje, a 133 napig fennálló tanácsköztársaság Vörös Hadseregének vezérkari főnöke, az 1919. május–júniusi sikeres felvidéki hadjárat tervezője és kivitelezője. Bár Stromfeld vezetésével a kommunista magyar állam hadereje sikeresen szállt szembe a betörő ellenséggel, a Clemenceau-jegyzék elfogadása nyomán a tehetséges katona eredményei megsemmisültek, Kun Béláék bukása után pedig karrierje is derékba tört. 

Stromfeld 1878. szeptember 19-én Budapesten, német származású értelmiségi szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. Édesapját már hétéves korában elvesztette, édesanyja súlyos nehézségek közt nevelte öt gyermekét. Aurél, az újpesti elemi iskola és a Markó utcai gimnázium után a Ludovika Akadémiára jelentkezett, könnyítve ezzel édesanyja terheit. A katonai akadémián négy év alatt kitüntetéssel végzett. Kétévi csapatszolgálat után a budapesti felső tiszti tanfolyamra járt. 1902-ben Bécsben a cs. és kir. hadi iskolát abszolválta. 1905-ben századosi rangban nevezték ki Kassára, a honvéd-kerületi iskola, majd egy év múlva a budapesti Ludovika Akadémia tanárának. 1911-ben a honvédelmi minisztériumba került, 1912-ben Bécsben pedig kitűnő eredménnyel letette a törzstiszti vizsgát. Ugyanebben az évben őrnagyi rangban ő volt az első magyar honvédtiszt, aki a bécsi hadiiskolába került, és ott a haditaktika tanáraként működött.

1914 júliusától a háború végéig különböző harctereken szolgált: előbb Szerbiában, majd az orosz fronton szolgált vezérkari ezredesként. Magas beosztása ellenére kifejezetten humanista és békeszerető ember hírében állt, akit tanítványai és beosztottjai is kedveltek. Stromfeld 1918 őszéig a fronton maradt. az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása után, 1918. november 18-án érkezett vissza Budapestre, ahol kinevezték őt a Ludovika Akadémia parancsnokának. Stromfeld, aki már a háború alatt is rokonszenvezett a magyarországi munkásmozgalommal, belépett a szociáldemokrata pártba. 1919 januárjában államtitkár lett a hadügyminisztériumban. Kun Béláék hatalomra kerülése után nyugdíjazták, és a fővárosból Győrbe költözött.

Az 1919. március 21-én létrejött Magyarországi Tanácsköztársasággal is vállalta az együttműködést. Bár Stromfeldet ezért a döntéséért utólag sokan kommunista szimpátiával vádolták, ő maga sokkal inkább a haza védelmében, mintsem ideológiai okokból ragadott fegyvert a magyar Vörös Hadseregben. Április 19-én a tanácskormány Budapestre rendelte, ahol a hadsereg főparancsnokságát ajánlották fel számára. Ezt nem fogadta el, így lett Böhm Vilmos főparancsnok mellett vezérkari főnök. Ekkor bontakozott ki hadsereg-szervezői és hadvezéri tehetsége.

A proletárdiktatúra vezetőinek megbízása nyomán Stromfeld 1919 tavaszán oroszlánrészt vállalt a hadsereg gyors és hatékony megszervezésében, melynek vezérkari főnökeként oroszlánrésze volt a tanácsköztársaságot megtámadó csehszlovák haderő visszaszorításában, illetve a román hadseregnek a Tisza vonalán történt átmeneti megállításában. Május 9-én, Hatvan térségéből indított hadjárata elején Stromfeld május 21-én fontos győzelmet aratott Miskolc mellett, ezzel pedig elszigetelte egymástól az északról támadó cseh–szlovák és a kelet felől előrenyomuló román erőket. A Vörös Hadsereg a győzelem után a gyengébbnek tartott cseh–szlovák erőkkel vette fel a harcot. Május 30-án indult meg a sikeres magyar ellentámadás: június 10-ig ismét magyar kézbe került Érsekújvár, Léva, Selmecbánya, Zólyom, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Eperjes, Bártfa, Tőketerebes és Nagymihály.  Eperjesen június 16-án kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot.  

A felvidéki hadjárat magyar sikerei hatására a párizsi békekonferencia 1919. június 7-i Budapestre küldött táviratában felszólította a tanácskormányt, hogy 48 órán belül szüntesse be az ellenséges cselekményeket. Miután június 9-én a budapesti kormány válaszában késznek mondta magát az ellenségeskedések leállítására, a békekonferencia június 10-én döntést hozott Magyarország új északi és keleti határairól. Clemenceau francia miniszterelnök, a békekonferencia elnöke június 13-án jegyzékben követelte a Vörös Hadsereg visszavonását a kijelölt északi határvonalra. Mivel Kun Béla abban bízott, hogy az együttműködéssel rendszere nemzetközi legitimitást nyerhet majd – vagyis a kommunisták meghívást kapnak a békekonferenciára –, elfogadta Clemenceau követeléseit. Ez a döntése azonban végzetes következményekkel járt. A  Vörös Hadseregnek a tanácskormány által elrendelt visszavonulása megtörte az addig győztes hadsereg morálját, Stromfeldet pedig arra késztette, hogy benyújtsa lemondását, s így a Vörös Hadsereg néhány napon belül teljesen széthullott. 

A hadsereghez hasonlóan augusztus 1-jére a román támadás hírére a proletárdiktatúra rendszere is összeomlott. Stromfeld lemondása után Siófokra vonult. Itt jutott el hozzá kommün bukásának híre, és augusztus 17-én itt tartóztatták le őt. Budapestre vitték a Margit-körúti katonai fogházba. Stromfeldet az a tanácskormánnyal való együttműködés miatt börtönbe zárták, egyúttal rangjától is megfosztották. 1920 júliusában a haditörvényszék két év kilenc hónap fogságra ítélte. Stromfeld 1921-ben mégis szabadlábra kerülhetett. Ezt követően aktív szerepet vállalt a Magyarországi Szociáldemokrata Pártban, és egyesek szerint az illegális kommunistákkal is kapcsolatban állt. 1923-ban rövid időre ismét fogságba került, közben – ez kevéssé ismert tény – a Természetbarátok Turista Egyesületében is komoly munkát végzett. 

Az 1927. október 10-én, ötven éves kora előtt elhunyt Stromfeld Aurél életének igazi tragédiája tehát az volt, hogy bár oktatóként, hadsereg-szervezőként és hadvezérként egyaránt rendkívül sikeresnek és eredményesnek bizonyult, munkásságát, eredményeit és a hazáért tett 1919. évi erőfeszítéseit a Horthy-rendszer politikai döntésnek tekintették. Bár szabadságát 1923-ban visszanyerte, azt már nem érhette meg, hogy a második világháború után tisztként is rehabilitálták: 1945. május 1-jén, az Ideiglenes Nemzetgyűlés posztumusz vezérezredessé léptette elő. Hamvait a Fiumei úti temető eldugott részéből 1978-ban helyezték át jelenlegi nyughelyére, az egykori Munkásmozgalmi Panteonba.