2017. augusztus 18.

1932. október 1. | Gömbös Gyula alakít kormányt

Szerző: Tarján M. Tamás

„Politikánk célja a magyar nemzet megerősítése, felvirágoztatása, a nemzet minden tagja részére az elérhető legnagyobb erkölcsi és anyagi jólét biztosítása. Mivel ez a cél csakis szilárd alapokon nyugvó, határozott célkitűzésekkel dolgozó s erőteljes alkotmányos központi akarat által irányított független nemzeti állam keretén belül valósítható meg, politikánk közvetlen feladatául az öncélú nemzeti állam kiépítését tekintjük
(Részlet a Gömbös-kormány Nemzeti Munkatervéből)

1932. október 1-jén alakította meg kormányát vitéz jákfai Gömbös Gyula, aki négyéves irányítása során kísérletet tett egy – olasz és osztrák mintából merítő – tekintélyuralmi rendszer kiépítésére, ugyanakkor kormányzása alatt Magyarország kilábalt a gazdasági válságból, és kitört nemzetközi elszigeteltségéből is. A katonatiszti és fajvédői múlttal rendelkező szélsőjobboldali politikus országlását – a későbbi események ismeretében – sokan a hitleri diktatúra bevezetésére tett kísérletként értékelik, Gömbös tevékenysége azonban ennél a sommás ítéletnél sokkal alaposabb vizsgálatot igényel.

A német és köznemesi felmenőkkel rendelkező katonatiszt politikai karrierje az első világháború és az őszirózsás forradalom után, 1918 novemberében kezdődött meg, amikor a történelmi határok védelmére tartalékos egységeket szervezett, majd 1919 januárjában megalapította a szélsőjobboldali Magyar Országos Véderőegyletet (MOVE). Gömbös a várható retorzió elől aztán hamarosan Bécsbe emigrált, ahol a tanácsköztársaság alatt csatlakozott az Antibolsevista Comitéhez, később pedig részt vett a szegedi ellenforradalmi szervezkedésben. 1919 őszétől a vezérkari tiszt az ellenkormányoktól függetlenedő, majd kormányzóvá választott Horthy támogatója lett, így például az 1921-es második királypuccs idején ő vezette az államfő csapatait a budaörsi csatában.

Gömbös lojalitása sokat lendített karrierjén, pontosabban, miután szembefordult a Bethlen-féle konszolidációval, ellenzékben is megőrizhette tekintélyét; bár a katonatiszt 1923 során kilépett az Egységes Pártból, és – Bajcsy-Zsilinszky Endrével, valamint Eckhardt Tiborral közösen – szélsőjobboldali fajvédő pártot alapított, utóbb mégis lehetősége nyílt a visszatérésre, sőt, 1928-ban Bethlen István kormányába is bekerült, mint honvédelmi miniszter. Ez a lehetőség a Horthyval fenntartott jó kapcsolatból adódott, Gömbös pedig ugyancsak a kormányzóval ápolt szívélyes viszonynak köszönhette, hogy – gróf Károlyi Gyula után – 1932. október 1-jén végül kormányt is alakíthatott.

Gömbös Gyula, aki a katonaévekből komoly fegyelmet és precizitást örökölt, kormányzását egy 95 pontos program, a Nemzeti Munkaterv közzétételével kezdte meg, melyben az „öncélú nemzeti állam” létrehozása mellett az alsó társadalmi rétegek felemelését és a jólét megteremtését tűzte ki célul. A Munkaterv mindenkinek ígért valamit, ezért az ország népe a kormányprogramot csakhamar „álmoskönyvként” kezdte emlegetni, ugyanakkor Gömbös Gyulának megvolt az az apparátusa, mellyel az országot felrázhatta a gazdasági világválság okozta apátiából. Az október 1-jén megalakított – majd jelentősen átalakított – kabinetben olyan politikusok foglaltak helyet, mint Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter, miközben a pénzügyekkel – 1933-tól – Imrédy Béla, a külügyekkel pedig a kor egyik legtehetségesebb magyar diplomatája, Kánya Kálmán foglalkozott.

Gömbös  egy olyan átmeneti időszakban vette át a kormányzást, amikor Mussolini fasiszta állama után – Hitler vezetésével – Németországban, Dolfuss kancellár nyomán pedig Ausztriában is diktatórikus vagy tekintélyelvű rezsimek születtek meg. Ez a változás a magyar miniszterelnök – eleve autoriter – gondolkodását még inkább abba az irányba befolyásolta, hogy a jövő a parlamentáris rendszer lebontásában és az erős egyszemélyi, rendeleti kormányzásban rejlik, miközben a hatékonyság érdekében akár a szabadságjogokat is korlátozni kell.

Bár Gömbös Gyulát fenti nézetei és 1933 júniusában, Hitlernél tett látogatása nyomán sokan nácinak szokták bélyegezni – ő volt ugyanis az első kormányfő Európában, aki Berlinbe utazott az új kancellárhoz –, a valóságban a politikus inkább a fasiszta Olaszország felé orientálódott, mindeközben pedig jóval kevesebb lehetősége – és ambíciója – volt arra, hogy vezéri hatalomra tegyen szert. Kétségkívül igaz, hogy a kezdetben őt támogató kormányzó jogkörének kiterjesztésével, a centralizációval és a Nemzeti Egység Pártjának tömegpárttá szervezésével olasz példát követett; az is vitathatatlan, hogy a gazdasági és szociális jellegű reformok java része – például a kamarák megszervezése, a 48 órás munkahét bevezetése, a korlátozott 1936-os agrárreform, vagy a minimálbér megállapítása – a Mussolini-féle koporativista rendszert másolta. A valóságban azonban Gömbös Gyula sohasem lett – lehetett volna – Mussolini, vagy akár Hitler párja; a tekintélyelvű állam felé vonzódó politikusnak ugyanis nem csak a Horthy-rendszer ellenzékével, de a kormánypárton belüli konzervatív klikkel, a NEP-ből kilépő, ámde komoly súllyal bíró Bethlen István körével, valamint a szakszervezetekkel is meg kellett küzdenie.

Céljai elérése érdekében Gömbösnek szövetségesekre volt szüksége, akiket – a hírhedt 1935-ös választások előtt – az Eckhart-féle Független Kisgazdapártban és a dzsentrikben talált meg; ez a kényszer természetesen gyengítette a kormányfő hatalmát. A „gömbösi diktatúráról” szóló mítoszokat emellett az a tény is cáfolja, hogy Gömbös egyik első intézkedése 1932 októberében éppen a statárium megszüntetése volt, mivel a miniszterelnök elég stabilnak érezte kormánya helyzetét. Bár a politikus később valóban arra törekedett, hogy a parlamentben, a közigazgatásban és a vezérkarban egyaránt az ő hívei kerüljenek többségre – ezt az 1935-ös választások után sikerült is elérnie –, 1936-ban csak halálos betegsége miatt menekült meg a szégyenteljes bukástól; ez sem jellemző egy diktatúrára.

Kétségtelen, hogy szélsőjobboldali eszméi, tekintélyelvű ambíciói, vagy a csalásokkal, véres atrocitásokkal és erőszakos visszaélésekkel tarkított 1935-ös előrehozott választások nyomán Gömbös Gyulát nem tekinthetjük demokrata politikusnak, de az általa megálmodott „rendszer” legfeljebb csak annyiban hasonult Mussolini berendezkedéséhez, mint amennyire – a speciális magyar viszonyok között – például Bethlen István konszolidált rendszere felzárkózhatott az angolszász demokráciák mellé. Gömbös reális értékelését mindmáig súlyosan torzítják a halála után bekövetkező események, melyek nyomán sokan nem csak Fajvédő Pártját, hanem autoriter – tehát nem diktatórikus – elképzeléseit is olyan következményekkel próbálják összemosni, melyeket már nem érhetett meg.

Azok, akik Gömbös Gyulát a nyilasok előképének tekintik, a nevezetes Hitlernél tett látogatás, és a „Berlin-Róma-tengelyről” alkotott idea nyomán a politikus külpolitikáját úgy mutatják be, mintha annak a középpontjában Németország állt volna. Bár igaz, hogy Gömbös – Bethlennel ellentétben – törekvéseit már nem az angolszászok oldalán próbálta megvalósítani, a magyar diplomácia ebben az időben még nem Berlintől, hanem Rómától várt segítséget. Magyarország a Gömbös-éra kezdetén olasz és osztrák támogatással próbált meg kitörni a kisantant szorításából, miközben revíziós tervei kapcsán ugyancsak a Duce jóindulatában bízott.

Bár Hitler hatalomra jutása után Gömbös a németekben is potenciális partnert látott, sokkal inkább arra törekedett, hogy közvetítő lehessen a két diktátor között, és így növelje befolyását a térségben. Mindeközben a magyar diplomácia feltétlenül ragaszkodott a náci térhódítás ellensúlyozásához, és az Anschluss veszélyének kitett Ausztria függetlenségének elkötelezett támogatója maradt. A Gömbös-kormány egyébként – 1934-ben – felvette a kapcsolatot a Szovjetunióval is, ami ugyan nem hozott különösebb eredményt, mégis ékesen bizonyítja, hogy a kormány diplomáciáját nem az egyoldalú elkötelezettség jellemezte.

A kabinet külpolitikai erőfeszítései 1934-re hoztak gyümölcsöt, amikor Magyarország, Ausztria és Olaszország aláírta a római jegyzőkönyveket, melyek lényegében exportpiacot biztosítottak a magyar mezőgazdasági termékek számára. Hasonlóan más lépésekhez, ez a szerződés is abba az irányba mutatott, hogy hazánk a mediterrán állammal fűzi szorosabbra kapcsolatait, ám a történelem utóbb mégis eltérő fordulatot vett: Mussolini etiópiai gyarmatosító törekvései nyomán Róma hamarosan Franciaországhoz közeledett, közben pedig egyre kevesebb érdeklődést mutatott a Duna-medence irányában. A változás és Olaszország mind nyilvánvalóbb gyengesége Németországgal szemben a magyar külpolitikát – jobb híján – arra sarkallta, hogy Berlin felé orientálódjon, ebben azonban a halálos betegségben szenvedő, bukás szélére sodródott Gömbös Gyulának már igen kevés szerepe volt.

Gömbös kormányzásának négy éve alatt Magyarország sikeresen leküzdötte a világgazdasági válságot, kitört diplomáciai elszigeteltségéből, így lényegében egyszerre növelhette – a római jegyzőkönyvek aláírása után exportra is szánt – termelését és közép-európai befolyását. Bár a változások, melyek 1929 után ismét a fejlődés pályájára állították az országot, nagyban a kormányfő érdemei voltak – az államszervezettel kapcsolatos elképzelései miatt –, a politikus reputációja az évek során mind mélyebbre süllyedt. Gömbös ugyan a Bethlen István vezette konzervatív szárnnyal szemben 1932-ben és az 1935-ös választásokon is felülkerekedett, világszemléletével – melyet a „boldog békeidők” nosztalgiája helyett egy új rendszer felépítésének szándéka jellemzett – rövid időn belül maga ellen fordította Horthyt és a vezető arisztokrata politikusok döntő többségét.

Gömbös 1936 elejére tekintélyét és támogatottságát egyaránt elveszítette, a kormányzó azonban a halálos betegségben – sokak szerint vesebajban –szenvedő katonatisztet nem akarta a leváltással is megalázni. Megromlott egészségi állapota miatt a politikus 1936 őszén kénytelen volt magától – egy müncheni szanatóriumba – visszavonulni, ahol október 6-án be is fejezte életét. Gömbös Gyula személyében a Horthy-korszak egyik legellentmondásosabb politikusa távozott az élők sorából, aki egyfelől prosperitást és diplomáciai sikereket hozott, másfelől viszont jelentős mértékben közeledett a fasiszta és náci diktatúrák felé, amivel utódainak – főleg Darányi Kálmánnak és Imrédy Bélának – veszélyes és káros példát szolgáltatott.