rubicon
back-button Vissza
1937. július 7.

A Marco Polo-hídi incidens

Szerző: Tarján M. Tamás

1937. július 7-én történt a Marco Polo-hídi – vagy Lugou-hídi – incidens, mely során egy katona eltűnése után a Kínában állomásozó japán birodalmi csapatok összecsaptak a Kínai Köztársaság Kuomintang-hadseregének egységeivel. A csatározás csupán apró fegyveres konfliktus volt a két ország állandó konfliktusában, azonban mégis a – második világháború végéig vívott – második kínai–japán háború kirobbanásához vezetett.

Japán az 1895-ös simonoszeki béke után beállt az ázsiai birodalmat félgyarmati sorba taszító nagyhatalmak sorába, és próbált minél nagyobb szeletet szerezni magának a „kínai tortából.” E törekvés sikere volt az 1904-05-ös orosz–japán háború tétje, majd az első világháború idején antant-szövetséges japánok 1919-ben megszerezték a vesztes Németország távol-keleti gyarmatait, az ún. santungi területeket is. Kína alávetése ebben az időszakban nem volt nehéz feladat, ugyanis az 1912-ben kikiáltott köztársaság hatalma nem terjedt ki az ország egészére, számos tartományt hadúri dinasztiák irányítottak, melyek – nem véletlenül – a nagyhatalmak támogatását élvezték. Hosszú ideig a japánok is a decentralizáció elősegítésével érték el céljaikat, az éledő kínai nacionalizmus azonban a húszas évek végére már korlátozta a császárság lehetőségeit. Japán ezért 1931-ben megszállta a fontos nyersanyaglelőhelynek számító Mandzsúriát, és Pu Ji-t, az utolsó kínai császárt tette meg a bábállam vezetőjének.

A császárság embertelen kegyetlenséggel vetette magát bele a kínai küzdelembe, amit az 1932-es évi sanghaji mészárlás is ékesen bizonyított. Tokiót a Népszövetség vizsgálata sem akadályozta meg terveiben, hanem 1933-ban inkább a szervezetből való kilépést választotta; a japánok mindazonáltal ügyesen manővereztek, mert nem indult ellenük intervenció, miközben a bábállamok támogatása révén tovább aprózták a Csang Kaj-sek vezette nemzetiek erejét. Ezt a célt szolgálta a Marco Polo-hídnál lezajlott 1937. július 7-i incidens is.

Japán – a többi nagyhatalomhoz hasonlóan – a boxerlázadást követő 1901-es egyezmény óta ellenőrizhette a Kínában futó vasútvonalakat, hogy tengerparti érdekeltségeit biztonságban tudhassa. 1937 júniusában a Kvantung-hadsereg ezt a lehetőséget mintegy 15 000 ember átcsoportosítására használta fel, mely erők jelentős része Mutagucsi Renja őrnagy vezetésével a Marco Polo-híd környékén foglalt állást. A Jongding folyón átívelő, 265 méter hosszú híd – melyről már Marco Polo, a neves utazó is írt 14. századi útja során – Pekingtől mintegy 15 kilométerre délre található, és ebben az időszakban stratégiai jelentőséggel bírt. Az északkeleti területek népes és gazdag városait – például Peking, Tiencsin – ugyanis ez az átkelőhely kötötte össze a Kuomintang által uralt dél-kínai területekkel. Emellett itt haladt a Wuhant Pekinggel összekötő vasút is, mely gazdasági szempontból mindkét város számára kulcsfontosságú volt.

A japánok – erődemonstráció céljából – június közepétől állandó járőrözésbe kezdtek a Wanping-erőddel átellenben fekvő part hídfőjénél, amit aztán a kínai Dzsi Csing-ven parancsnok kérésére július elején beszüntettek. Úgy tűnt, békésen ér véget a konfliktus, július 7-én éjjel azonban eltűnt egy japán tiszt, Kijonao Icsiki, ez a fejlemény aztán végzetesnek bizonyult. A Kvantung-hadsereg tisztjei emberrablással és gyilkossággal vádoltak meg a kínaiakat, a nyomozás pedig később véres harcokba torkollott.

Dzsi parancsnok szerette volna elkerülni a fegyveres konfliktust, ezért abba is beleegyezett, hogy a japánok Wanping városában nyomozhassanak Kijonao után. Időközben azonban a két hadsereg kereső egységei az éjszaka során tűzpárbajba keveredtek egymással, majd a tankokkal felszerelkezett Kvantung-hadsereg másnap hajnalban általános rohamot indított a Marco Polo-híd elfoglalására, és bombázni kezdte a várost. Míg a Mutagucsi őrnagy vezette japán egység mintegy 5500 főből állt, addig a városban mindössze 1000 kínai katona állomásozott, ennek ellenére a háromnapos véres küzdelem során Dzsi parancsnok sikeresen megtartotta a hidat. Bár Konoe Fumimaro kormánya kemény ultimátumot sürgetett, a Kvantung-hadsereg július 11-én a visszavonulásról döntött, ám a harcok ezzel sem értek véget: tíz nappal később a japánok már újra Wanpingot bombázták, miközben megkezdték Peking és Tiencsin nagyvárosok okkupációját is. Bár Japán látszólag azt az elvet képviselte, hogy Kínát inkább szövetségesnek, mint gyarmatnak akarja, az ellenálló polgári lakosság sorozatos merényletei után mégis megindította a 20. század egyik legvéresebb agresszióját.

A háború „kirobbantója”, az eltűnt tiszt, Kijonao Icsiki egyébként hamarosan – sértetlenül – előkerült, és ezzel bogarat ültetett az összeesküvés-elméletek hívei fülébe, akik szerint a konfliktus egy előre megírt forgatókönyv alapján zajlott. Akármi is legyen az igazság, az tény, hogy Japán számára kapóra jött a Marco Polo-hídi incidens, mert ezt követően hivatalos hadüzenet nélkül háborúzhatott Kínával, amit szörnyű kegyetlenkedések és civilek elleni vérengzések sora kísért.