2017. június 28.

1938. november 2. | Az első bécsi döntés
Szerző: Tarján M. Tamás

„A magyar törvényhozás mélységes áhítattal ad hálát az isteni Gondviselésnek, hogy az elszakított Felvidék egy része húsz évi távollét, szenvedés és az idegen uralommal szemben kifejtett hősies ellenállás után visszatér a Magyar Szent Korona testébe. A magyar haza bensőséges örömmel üdvözli és a szerető anya meleg gondoskodásával öleli keblére sokat szenvedett visszatérő véreit.”
(Részlet az 1938/XXXIV. törvénycikkből)

1938. november 2-án született meg az első bécsi döntés, melynek köszönhetően a párizsi békerendszer által megcsonkított Magyarország elkönyvelhette első revíziós sikerét. A német és olasz külügyminiszterek határozata nyomán a Felvidék magyarlakta területeinek túlnyomó része – mintegy 12 000 négyzetkilométer, 1 millió lakossal – húsz év után visszatérhetett az anyaországhoz, igaz, az új – igazságosabb – határvonal végül csak átmeneti állapotnak bizonyult.

Magyarország a trianoni békeszerződés értelmében elveszítette területeinek kétharmadát, ennek következtében aztán nem volt olyan szomszédja, mellyel szemben ne fogalmazott volna meg revíziós igényeket. Miután Hitler az 1938 márciusában végrehajtott Anschlusst követően – a szudétanémet kisebbségekre hivatkozva – Csehszlovákia ellen fordult, a magyar fél esélyei értelemszerűen a Felvidéket és Kárpátalját elcsatoló köztársaság ellenében nőttek meg, a nácik azonban ugyancsak nagy árat szabtak a revízió támogatásáért. A német diktátor, akinek végcélja a közép-európai szláv állam megsemmisítése volt, 1938 augusztusában ajánlatot tett a Berlinben tárgyaló Horthynak és Kánya Kálmánnak, mely szerint hazánk egy háború kiprovokálásáért cserében totális revíziót hajthatott volna végre északon. Miután a kormányzó elutasította Hitler ajánlatát, a náci vezető tárgyalásra kényszerült a Szudéták ügyében, az 1938 szeptemberében tartott müncheni konferencián pedig el is érte, hogy a csehszlovák állam német többségű peremterületei a birodalom fennhatósága alá kerüljenek.

A négyhatalmi – brit, francia, német és olasz részvétellel zajló – megbeszélések végén aláírt egyezménybe aztán – Ciano olasz külügyminiszter javaslatára – az a kitétel is bekerült, hogy Csehszlovákia a területi viták békés rendezése érdekében kezdjen tárgyalásokat a magyar és a lengyel féllel is. A köztársaság hamarosan meg is állapodott Lengyelországgal Teschen – Ceiszyn vagy Cesky Tesín – cseh részének átadásáról, az október 9–13. között folytatott szlovák–magyar tárgyalások azonban már nem vezettek eredményre. A Jozef Tiso és Kánya Kálmán vezette delegációk alkudozási kísérlete igazi „süketek és vakok” párbeszédének bizonyult, így aztán a felek rövidesen a nagyhatalmakhoz fordultak.

Miután Chamberlain Nagy-Britanniája és Daladier Franciaországa nem kívánt részt venni a rendezésben, a lehetőség a tengelyhatalmak – Olaszország és Németország –, tehát Galeazzo Ciano és Joachim von Ribbentrop külügyminiszterek kezébe került. A két döntőbíró 1938. november 2-án, a bécsi Belvedere-palotában hirdette ki döntését, mely – a két fél igényei között az arany középutat választva – lényegében az etnikai revíziót valósította meg. Ciano és Ribbentrop végül oly módon húzták meg az új határvonalat, hogy azzal a magyar fél által követelt jelentősebb települések egy részét – például Kassát, Munkácsot, Érsekújvárt – visszacsatolták, más esetben – például Pozsony vagy az északabbra fekvő Nyitra esetében – pedig a szlovák félnek kedveztek.

Ily módon hazánk 1938. november 2-án mintegy 12 000 négyzetkilométeres területet kapott vissza, amit a Magyar Királyi Honvédség november közepéig ellenőrzése alá is vont. A határváltozást természetesen – pártállástól független – a politikai életben és a lakosság körében is kitörő lelkesedéssel fogadták, a visszatérő területek magyar lakossága pedig ugyancsak leírhatatlan örömmel köszöntötte a honvédség alakulatait, valamint a november 6-án Komáromba, majd 11-én Kassára bevonuló Horthy Miklós kormányzót. Ezzel együtt ugyanakkor megjelentek az elégedetlenkedő, sőt, totális revíziót követelő kijelentések is, melyeket Hitler állítólag így kommentált: „A magyarok túl sokat akarnak és túl olcsón.”

Felmerül persze a kérdés, hogy jogos és igazságos volt -e az első bécsi döntés? Annak ellenére, hogy területgyarapodásunkat a második világháborút később kirobbantó tengelyhatalmaknak köszönhettük – és ennek az árát sajnos sok szempontból meg is fizettük –, az első bécsi döntés igazságos(abb) volt, mivel javarészt etnikai alapon húzta meg a két állam közös határát. A Magyarországhoz visszacsatolt felvidéki területen az 1941-es népszámlálás 84%-ban állapította meg a magyarok arányát, és 10% körül a szlovákságét, ezzel együtt pedig az új határon túl mindössze 67 000 magát magyarnak valló – szlovák – állampolgárt regisztráltak. A döntést emellett jogi szempontból sem lehetett támadni, hiszen az ítélet a müncheni konferenciából eredően, a nyugati nagyhatalmak beleegyezésével – és önkéntes távolmaradásával – született meg.

Más kérdés ugyanakkor a jog, és más a realitás: Magyarország, miután az első bécsi döntést követő revíziós sikerekkel – melyek közül a legközelebbi Kárpátalja megszállása volt –menthetetlenül elkötelezte magát a tengelyhatalmak oldalán, a világháborút vesztesként fejezte be, ezáltal pedig a német–olasz döntőbíráskodással visszaszerzett területek feletti uralma is vitathatóvá vált. Hazánknak a moszkvai előzetes fegyverszünet (1944. október 11.) rendelkezése nyomán aztán vissza kellett térnie 1937-es határai mögé, csehszlovák–magyar viszonylatban pedig az 1947-es párizsi békeszerződés még további veszteségeket is hozott, hiszen Magyarországnak – Pozsony előterében – újabb három településről kellett lemondania északi szomszédja javára.