A müncheni egyezmény aláírása

Szerző: Szarka László

„Hálás vagyok Chamberlain úrnak az erőfeszítéseiért. Biztosítottam őt arról, hogy a német nép csak békét akar. (…) Biztosítottam őt továbbá arról – és ezt itt is megismétlem önök előtt –, hogy amint ez a kérdés megoldódik, Németországnak többé nem lesz területi problémája Európában! Biztosítottam őt továbbá arról, hogy nem fogok többé érdeklődni a csehszlovák állam iránt, amint az ország megoldja belső problémáit, vagyis amint a csehek békés módon, és nem elnyomással kezelik az ott élő más kisebbségeket. És ezt garantálom neki! Egyáltalán nem akarunk cseheket. De a német nép előtt kijelentem, hogy a szudétanémetek problémájával kapcsolatban türelmem véget ért!”

(Adolf Hitler, a berlini Sportpalotában, 1938. szeptember 26.)

1938. szeptember 30-án, a kora éjjeli órákban született meg a müncheni egyezmény, amelyben Benito Mussolini olasz diktátor, Édouard Daladier francia és Neville Chamberlain brit miniszterelnök jóváhagyták Adolf Hitler területi követeléseit Csehszlovákiával szemben. A szerződés, mely a náci Németország háborús zsarolásának eredményeként jött létre, a birodalomhoz csatolta a túlnyomórészt németek lakta Szudéta-vidéket, de közvetve a Prágával szemben fennálló magyar és lengyel igények teljesítésére is lehetőséget teremtett. 

1937. november 5-én a Hitler a birodalmi kancellárián fogadta Neurath külügyminisztert, Blomberg hadügyminisztert, valamint a német hadsereg szárazföldi seregeinek, haditengerészetének ls légierejének főparancsnokait. A titkos tanácskozásról Friedrich Hossbach ezredes által készített feljegyzés szerint Hitler szükségesnek mondta az európai német élettér növelését:  „A német néptömeg 85 millió emberből áll, amely az emberek számát és az európai települési térség zártságát tekintve oly zárt faji magot alkot, amelyhez hasonlót más országban nem találni, s e tény másrészről a nagyobb élettér iránti igényt jogosabbá teszi, mint más népek esetében.” A Führer az olaszok, britek és franciák 1937. évi háborús potenciálját alacsonynak ítélte és szerinte eljött az ideje a német élettér növelését célzó lépéseknek. Erre a szomszédos Ausztria és Csehszlovákia katonai lerohanását tartotta optimális megoldásnak: A német kérdés megoldása csak erőszak útján mehet végbe, amely sohasem kockázatmentes. […] Háborús lebonyolítás esetén katonai-politikai helyzetünk javítása érdekében elsődleges célunk Csehország és Ausztria meghódítása…” Ezt követően parancsot adott a Csehszlovákia ellen a Fall Grün néven ismert hadműveleti terv elkészítésére, amelyet 1938. május 30-án látott el kézjegyével.

1938 március 28-án a Führer a Szudétanémet Párt (SdP) vezetője, Konrad Henlein számára azt adta utasításba, hogy állítsanak össze olyan követeléseket, amelyeket a csehszlovák kormány nem tud teljesíteni. Ennek jegyében április 24-én a Szudétanémet Párt karlsbadi (Karlovy Vary) kongresszusán elfogadott nyolcpontos program a szudétanémet területek teljes körű autonómiáját, valamint a nemzeti szocialista ideológia alkalmazását követelte. A fenyegető határmenti német katonai fellépésre válaszul Beneš 1938. május 21-én általános mozgósítást rendelt el Csehszlovákiában. Milan Hodža, csehszlovák miniszterelnök az egyre jobban kiéleződő csehszlovák válság nemzetiségi konfliktusainak felszámolására meghirdette az ország kisebbségeinek jogait magasabb szintre emelni kívánó nemzetiségi statútum tervét. Ennek szeptemberig négy változatát a hitleri utasításoknak engedelmeskedő, s egyre inkább igazi „ötödik hadoszlopként” viselkedő SdP-vezetés sorra elutasította és ragaszkodott a teljes körű területi autonómia létrehozásához. Miután augusztusban Hitler ismét fogadta Henleint, a szudétanémet vidékeken egyre sűrűben robbantak ki az SDP által kezdeményezett lokális konfliktusok. 

A válság bilaterális, nemzetiségi, katonai kérdései ezzel párhuzamosan az európai nemzetközi politikában is egyre nagyobb feszültséget váltottak ki. Az Édouard Daladier vezette francia kormány már 1938 májusában egyértelművé tette, hogy háborús konfliktus esetén Párizs a háború elkerülése érdekében nem akar fegyveres támogatást adni csehszlovák szövetségeseinek.  A francia-brit kormányközi konzultációk alapján éppen ezért Neville Chamberlain, brit kormányfő éppen 1938 nyarán megpróbált előbb közvetítőként fellépni, majd diplomáciai megoldást találni az egyre fenyegetőbb német magatartásra. Előbb lord Runciman vezetésével missziót küldött Prágába, hogy közvetítsen az SdP, illetve a csehszlovák vezetés közt folyó tárgyalásokban, a szudétanémet követelések és a Hodža, Beneš által kidolgozott nemzetiségi javaslatok közelítésében. Miután a misszió nem vezetett eredményre, Chamberlain szeptember 15-én a németországi Berchtesgadenben elfogadta Hitlernek azt az érvét, hogy a békét a kiélezett válságban egyedül úgy lehet megőrizni, ha Csehszlovákia átadja a német többségű területeket Németországnak. Beneš még megpróbálkozott a korlátozott 4-6 ezer km2 terület önkéntes felajánlásával, cserébe 1-1,5 millió német németországi átvételéért. Ezzel meg akarta tartani a német határokon kiépített katonai erődrendszert. A világháborús konfliktust mindenáron elkerülni kívánó, s ennek érdekében megbékélési (appeasment) politikát folyató britek és franciák szeptember 19-én azonban a berchtesgadeni német követelés teljesítéséhez ragaszkodtak. Közös jegyzékben azt javasolták a csehszlovák kormánynak, hogy fogadja el azt. Két legfontosabb nyugati szövetségese ezzel gyakorlatilag kiszolgáltatottá tette a prágai vezetést. Az 1935. évi csehszlovák-szovjet szerződésről ekkor derült ki, hogy Moszkva csakis a franciákkal közös fellépés esetén szállt volna Csehszlovákia védelmére.  Ebben a helyzetben a Hodža-kormány lemondott, Beneš pedig azonban jelezte, hogy egy határozott brit-francia ultimátumnak aláveti magát.

Amikor szeptember 22-én a Chamberlain Godesbergben ismét találkozott Hitlerrel, azzal volt kénytelen szembesülni azzal, hogy Hitler – miként azt a berlini Sportpalotában elmondott beszédében is egyértelművé tette – akár katonai erővel is megtámadja Csehszlovákiát. Ebben a helyzetben Beneš  és az új miniszterelnök, Jan Syrový tábornok szeptember 23-án ismét általános mozgósítást rendelt el: egymilliónál több tartalékos tett eleget a parancsnak. Hitlernek ekkor döntenie kellett, hogy katonai eszközökhöz nyúl – vállalva a kétfrontos háború kockázatát – vagy megelégszik a nyugati nagyhatalmak által felkínált és Beneš által már elfogadott etnikai revízióval. A német hadsereg vezetői és Mussolini tanácsára a Führer végül az utóbbi megoldás mellett döntött.

A szeptember 29-én az újonnan felépített müncheni kormányzati reprezentációs épületében, a Führerbau konferenciatermében – Adolf Hitler, Benito Mussolini, Édouard Daladier és Neville Chamberlain végül a berchtesgadeni alku alapján az 1910. évi népszámlálások idején német többségű területek Németországnak való átadásáról döntött. A tárgyalásokról kirekesztett Csehszlovákia képviselői egy közeli szállodában vártak a négy nagyhatalom tárgyalásának eredményét, amelyet szeptember 30-án röviddel éjfél után – szeptember 29-i keltezéssel – írt alá a négy ország vezetője. Félkettőkor Daladier és Chamberlain adta át az időközben berendelt csehszlovák diplomatáknak a müncheni döntés szövegét, amely alapján Cseh- és Morvaország öt kijelölt, német többségű területét tíz napon belül a csehszlovák hatóságoknak ki kellett üríteniük és az ott található ingatlanokat, vagyontárgyakat Németországnak át kellett adniuk. A brit delegáció egyik tagja figyelmeztette őket: amennyiben Prága nem fogadja el a döntést, Csehszlovákia magára marad a németekkel szemben,  mert sem Párizs, sem London nem fog segítséget nyújtani. 

A rövid 20 évig fennálló első Csehszlovák Köztársaság ezzel megszűnt létezni. Németország október 1-jével tíz napon belül elfoglalta a cseh országrészek mintegy 30%-át, a szlovákiai területekből pedig megszerezte Dévényt és a Pozsonnyal szembeni Ligetfalut. Ezen a területen 3,8 millió, többségében német lakos élt, de az 1930. évi csehszlovák népszámlálás adatai szerint a németeknek ítélt területen élő cseh nemzetiségűek száma is megközelítette a 850 ezer főt. Szeptember 30-án a prágai Czernin-palotában Kamil Krofta csehszlovák külügyminiszter a prágai brit, francia és olasz követ előtt bejelentette, hogy Beneš köztársasági elnök és a csehszlovák kormány elfogadta a müncheni egyezményt. Elhibázottnak mondta a brit-francia megbékélési politikát, és a csehszlovák szuverenitás és integritás feláldozását. Felhívta a követek figyelmét, hogy a döntés „Csehszlovákia számára katasztrófát jelent, amelyet nem érdemelt meg. Alávetjük magunkat a döntésnek, s igyekszünk népünk számára nyugodt körülményeket biztosítani. (…) Bizonyos, hogy nem vagyunk az utolsók, utánunk mások is áldozatokká válnak.” 

Ugyanaznap röviddel éjfél előtt Kazimierz Papée prágai lengyel követ ultimatív megfogalmazású jegyzékben – a müncheni egyezmény csehszlovákiai lengyel és magyar kisebbségre vonatkozó függelékére hivatkozva – azt követelte a csehszlovák kormánytól, hogy tizenkét órán belül adja hozzájárulását ahhoz, hogy a Těšíni (Czeszyn) és a Fryštáti (Frysztat) járásokat Lengyelország megszállhassa. Miután a nyugati nagyhatalmak nem léptek fel Csehszlovákia érdekében, Krofta október 1-jén röviddel déli 12 óra előtt értesítette a prágai lengyel követet, hogy kormánya elfogadja a lengyel jegyzékben megfogalmazott követelést.

Október 1-je és 10-e között a Wermacht öt hadseregcsoportja ellenállás nélkül, a szudétanémetek üdvrivalgása közepette elfoglalta a Münchenben kijelölt a dél-, kelet- és észak-csehországi, valamint a dél- és észak-morvaországi  öt zónát, ahol azonnal elkezdték szervezni a birodalmi Szudéta megyét. A szudétanémet területek elfoglalásának napjaiban Hitler többször is meglátogatta a birodalomhoz csatolt területeket: így például október 2-án és 3-án Aš (Asch), majd Cheb (Eger) városába látogatott, ahol hatalmas lelkesedéssel fogadták.

A magyar területi követeléseket – ugyancsak az 1910. évi népszámlálás anyanyelvi adatai alapján – a Kánya Kálmán és Teleki Pál által vezetett magyar kormányküldöttség 1938. október 3-án, a komáromi magyar-csehszlovák tárgyalások első napján adta át a Jozef Tiso vezette cseh-szlovák  delegációnak. A sikertelen tárgyalásokat követően a végső szót 1938. november 2-án a bécsi Belvedere palotában a német–olasz döntőbíróság mondta ki, amely Szlovákia és Kárpátalja déli, magyarlakta sávját hazánknak ítélte.

Chamberlain, aki szeptember 30-i hazatérésekor örök békéről szónokolt a hestoni repülőtéren. A történészek többsége szerint azonban megbékélési politikájával  éppen ellentétes hatást ért el: a brit és francia appeasement Hitlert meggyőzte arról, hogy már 1937 novemberében jól látta a két nyugati nagyhatalom gyengeségét. Mindez oda vezetett, hogy 1939 tavaszán felszámolta a megcsonkított – határvédelmi rendszerétől és nyersanyag-lelőhelyeitől megfosztott – cseh–szlovák államot: 1939. március 15-én a német hadsereg megszállta a maradék Cseh- és Morvaországot, maga Hitler pedig március 16-án a prágai várban aláírta a cseh-morva protektorátus létrehozásáról szóló rendeletét. 

A müncheni szerződés ahhoz is hozzájárult, hogy a Szovjetunió a nyugati hatalmak helyett 1939. augusztus 23-án Németországgal kötött egyezményt, a hírhedt Molotov-Ribbentrop paktumot, amely a baltikumi, lengyel és besszarábiai területeket a két birodalom érdekszféráira osztotta fel. A megbékélési politika ily módon jelentős szerepet játszott abban, hogy 1939. szeptember 1-jén Németország megtámadta Lengyelországot, amihez szeptember 17-én a Szovjetunió is csatlakozott. Kevesebb mint egy évvel Chamberlain békét hirdető szavai után München szelleme pusztító háborút szabadított a kontinensre.