Pethő Sándor halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Szellemünk kifejtésének a lap hasábjain nincs más korlátja, mint tulajdon lelkiismeretünk, tehetségünk és meggyőződésünk.”

(Részlet a Magyar Nemzet – Pethő Sándor által írt – első, 1938. augusztus 25-i vezércikkéből)

1940. augusztus 25-én vesztette életét egy végzetes autóbalesetben Pethő Sándor, a két világháború közti Magyarország egyik legkiemelkedőbb publicistája, a Magyar Nemzet című napilap alapító főszerkesztője. Pethő két évtizedes Horthy-korszakbeli újságírói pályafutása során „örök ellenzékiként”, a legitimista tábor híveként küzdött a bethleni konszolidáció visszásságai, majd – az 1930-as évek közepétől – a német nemzetiszocializmus hazai térnyerése ellen.

A fáradhatatlan történettudós és publicista

Pethő Sándor 1885-ben, a Rábaközben található Pásztoriban látta meg a napvilágot. Pályája kezdetén a történettudomány iránt érdeklődött, ezért felsőfokú tanulmányait Kolozsváron – Márki Sándor tanítványaként – kezdte meg, majd Nápolyban, Rómában és Halléban járt egyetemre; 1907-ben megjelentetett disszertációját a Német–római Birodalom bukásának okairól és körülményeiről írta. Pethő a diploma megszerzése után – 1909-től – Budapesten vállalt történelem-földrajz szakos tanári állást, az oktatás mellett azonban szerteágazó irodalmi tevékenységet fejtett ki. Az 1910-es évek elején a Budapesti Hírlap munkatársa lett, emellett pedig a következő esztendőkben számos publikációt és tanulmányt közölt – többek között – a Pesti Naplóban, az Alkotmányban, az Új Nemzedékben, a Nyugatban és a Századok folyóiratban.

Pethő Sándor munkájának eredményeként születtek meg a készülő Révai Lexikon modern magyar történelmi tárgyú szócikkei, de a látszólag kimeríthetetlen energiával rendelkező tanár az évtized során nagyobb lélegzetvételű műveket is kiadott az éppen zajló első világháború hadi eseményeiről, az 1848–49-es szabadságharcról, valamint a dualista éra legjelentősebb politikusairól. Különös figyelmet keltett Görgei Artúrral foglalkozó írásaival, akit – annak ellenére, hogy Klapka György 1884-es memorandumában rehabilitálta a világosi fegyverletételt végrehajtó hadvezért – a közvélemény jelentős része még a Monarchia összeomlása előtti években is árulónak bélyegzett. Pethő – aki 1913-ban felkereste otthonában az idős honvédtábornokot – a látogatásról írt művében és A szabadságharc eszméi (1916) című munkájában felmentette Görgeit a társadalom – valóban igaztalan – ítélete alól, és igyekezett feloldani azt a történelmi tudatba is beágyazódott konfliktust, amely a bukás előtt diktátori hatalommal felruházott hadvezér és az emigrációba vonuló Kossuth Lajos között fennállt.

Mint ismeretes, Görgei Artúrt először éppen a korábbi kormányzó-elnök illette az árulás vádjával – 1849 szeptemberében kelt – vidini levelében, a tanár-publicista azonban történetíróként arra törekedett, hogy a szabadságharc két nagy hősét „kibékítse” egymással; ennek érdekében 1930-ban önálló monográfiát is megjelentetett a hadvezérről. Görgei történelmi ábrázolása igazolja Szekfű Gyula méltató szavait, aki Pethő Sándor tudományos munkásságát úgy jellemezte, hogy a kisebb problémák boncolgatása és az aprólékos adatgyűjtés helyett a korszakokat mozgató nagy eszmék hatását és a kiemelkedő személyiségek jellemét igyekezett feltárni és megmutatni a nagyközönség számára. Ez a stílus és szemléletmód Pethő politikai tárgyú publicisztikáinak népszerűségéhez is hozzájárult.

A legitimisták táborában

Pethő Sándor a történelmi Magyarország összeomlását követően az ifj. Andrássy Gyula körül szerveződő legitimista táborban kezdett politizálni. Az 1920-as években elhagyta a tanári katedrát a sajtó kedvéért, és a – Monarchia utolsó közös külügyminisztere által alapított – Magyarság főmunkatársa lett. „Magyar glóbuszról” címen közölt nagyívű vezércikkeiben – az általa különösen tisztelt Andrássyhoz hasonlóan – „örök ellenzéki” álláspontot foglalt el: sorozatosan bírálta a Bethlen-kormány által végrehajtott politikai konszolidáció visszásságait – például a nyílt szavazás visszaállítását, illetve az azzal együtt járó választási manipulációkat –, és rendre kritizálta a Szekfű által később neobarokk jelzővel illetett társadalom szerkezetének megmerevedését, valamint a szociálpolitika hiányosságait. Történetírói munkásságát ugyanakkor a Horthy-korszakban sem adta fel. Világostól Trianonig (1925) című művében – Szekfű Gyulához hasonlóan – elhibázottnak értékelte a dualizmus belpolitikáját, és az 1930-as évek elején – Asztalos Miklóssal közösen – összefoglaló monográfiát készített a magyar történelemről.

Pethő Sándor politikai világnézetében a legitimizmus, a Habsburg uralkodóház iránti töretlen ragaszkodás egyszerre tekinthető konzervatív és reformpárti ideológiának. A publicista elítélte, és – a magyar néplélekkel szerinte összeegyeztethetetlen – idegen eszmék káros hatásával magyarázta az őszirózsás forradalmat és a tanácsköztársaság eseményeit, ugyanakkor a Habsburg-dinasztia restaurációját – a külpolitikai ambíciók, a közép-európai államalakulat helyreállításának reménye mellett – azért sürgette, hogy a koronás államfő tekintélyének segítségével egy demokratikusabb, polgárai jólétét előtérbe helyező Magyarország születhessen meg. Mindazonáltal a legitimista tábor súlya a bethleni érában évről évre csökkent: Apponyi Albert és Andrássy 1922 után kiszorultak a belpolitikai küzdelmek első vonalából. A Habsburg-ház támogatóinak egyre marginálisabb szerepét jól mutatja, hogy Pethő A magyar Capitoliumon (1932) című művében sok tekintetben már annak bizonygatására kényszerült, hogy a legitimizmus képviselete többet jelent az unatkozó arisztokraták „politikai sportjánál.”

Küzdelem a német befolyás ellen

Pethő Sándor publicisztikáinak éle az 1930-as években már a radikalizálódó kormánypárt, a térségben – Hitler hatalomra jutása (1933) után – fokozódó német térnyerés és a megerősödő nyilasok ellen irányult; utóbbi tábort az újságíró – a bolsevik ideológiából táplálkozó tanácsköztársasághoz hasonlóan – az idegen eszmék és forradalmiság képviselőinek tekintette. Bár az 1932-ben kormányt alakító Gömbös Gyula számos olyan szociálpolitikai ígéretet tett, melyeket Pethő fontosnak tekintett, mi több, a miniszterelnök főszerkesztői állást is kínált számára, az „örök ellenzéki” publicista a Magyarság munkatársa maradt – az 1934-ben induló Új Magyarság így Milotay István vezetésével kezdte meg működését –, és a növekvő hatalmi nyomás ellenére változatlanul legitimista értékrendjét képviselte. Élesen kritizálta – saját szavai szerint – a „reform-hebehurgyaságot”, azt a gömbösi stratégiát, mely a szociális eszmék felkarolását a hatalom koncentrációjával – Pethő véleménye szerint diktatórikus, az ezeréves alkotmánnyal szembemenő törekvésekkel – párosította.

Az évtized végének megváltozott politikai légkörét jól érzékelteti, hogy amikor Pethő Sándor 1938-ban távozni kényszerült a Magyarságtól, – Chorin Ferenc és Kornfeld Móric anyagi támogatása mellett – Bethlen István segítségével alapított új lapot. Az 1938. augusztus 25-étől megjelenő Magyar Nemzet irányvonala teljes mértékben illeszkedett főszerkesztőjének világnézetéhez, aki az újabb világégés előtti utolsó esztendőkben a fokozódó német befolyást ellensúlyozó nyugatbarát politika mellett szállt síkra. Miután 1938 márciusában Hitler birodalmához csatolta Ausztriát, Pethő legitimista – a Monarchia népeinek megbékélésén és összefogásán alapuló – külpolitikai koncepciója maradék realitását is elveszítette; ebben a borús helyzetben azt a fegyveres semlegességet tekintette üdvös stratégiának, melyet Teleki Pál miniszterelnök is képviselt. A publicista a revíziós sikerek idején óva intett a megtorlásoktól, a visszatérő etnikai kisebbségek zaklatásától, valamint attól, hogy a szűkebb Magyarország politikai megosztottsága a visszacsatolt területek életébe is beférkőzzön.

A végzetes baleset

Az 1939–40-es német villámháborús győzelmek, a kontinentális Nyugat-Európa megszállása után a Hitler-ellenes orgánumként működő Magyar Nemzet főszerkesztőjének pozíciója érthető módon megingott: Pethő Sándor 1940 júliusában távozni kényszerült a lap éléről, és Balatonfüredre utazott, hogy az ott működő szanatóriumban kipihenhesse az egészségét is megrendítő politikai csatározásokat. Végzetes autóbalesete a népszerű üdülővárosban érte őt. Augusztus 25-én, a Magyar Nemzet alapításának második évfordulóján a lap munkatársai, Parragi György, Udvary Gyöngyvér, valamint Puskás Lajos író és felesége Balatonfüredre érkeztek, hogy megünnepeljék a jeles alkalmat. Pethő a vasútállomáson fogadta barátait, majd a hölgyekkel taxiba ült, az országút kereszteződésénél azonban a jármű összeütközött Nemes Vince gróf nagy sebességgel száguldó sportautójával. A balesetben a publicista és Kenyeres Gábor, a taxi sofőrje életét vesztette.

Pethő Sándort három nappal később, a Kerepesi temetőben helyezték végső nyugalomra, a magyar sajtó és közélet prominens személyiségeinek jelenlétében. A Magyar Nemzet alapítóját korábbi ellenfelei is tisztelettel búcsúztatták: azok az újságírók is elismeréssel emlékeztek meg róla, akik nekrológjukban hangsúlyozták, hogy Pethő „napi politikájával nem értettek egyet.”