A háromhatalmi egyezmény megkötése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Japán, Németország és Olaszország kormányai a tartós béke előfeltételének tekintik, hogy a világ minden nemzete hozzájusson a neki járó térhez. Ezért elhatározták, hogy a nagy kelet-ázsiai térre és az európai területekre vonatkozó törekvéseiket illetően vállvetve együtt fognak működni, legfőbb céljuk az lévén, hogy a dolgoknak olyan rendjét teremtsék meg és tartsák fenn, amely alkalmas az ottani népek fejlődésének és jólétének előmozdítására.” (Részlet a háromhatalmi egyezményből)

1940. szeptember 27-én kötötte meg a náci Németország, a fasiszta Olaszország és a Japán Birodalom a háromhatalmi egyezményt, melyben a felek egyfelől elismerték egymás birodalomépítő törekvéseit, másfelől pedig segítségnyújtási egyezményt kötöttek arra az esetre, ha egy semleges állam – elsősorban az Amerikai Egyesült Államok – támadást indítana valamelyikük ellen. A háromhatalmi egyezménnyel hivatalosan is megszületett a tengelyhatalmak szövetsége, mely elsősorban Roosevelt amerikai elnököt próbálta meg elriasztani a hadba lépéstől.

1940 őszére a második világháborúban Németországnak sikerült elérnie mindazt, amiről a központi hatalmak az első világégés során csak álmodhattak: amellett, hogy Hitler – szovjet együttműködéssel – ismét letörölte a térképről Lengyelországot, a „furcsa háború” után, 1940 tavaszán indított hadjáratban Skandinávia és a Benelux Államok mellett Franciaországot is sikeresen megsemmisítette. A Berlin-Róma-tengely egyedül Anglia felett szenvedett el egy kellemetlen fiaskót, de úgy tűnt, amennyiben Hitlernek sikerül rendeznie az Antikomintern Paktum aláírása (1936) óta szétesett koalíció sorait, akkor hamarosan London is fejet hajt előtte.

Erre a lépésre mindenképpen szükség volt, hiszen a harmincas évek során Németország gyümölcsöző kapcsolatokat épített ki a Távol-Keleten birodalmat építő Japánnal, ez azonban az 1939. évi Molotov-Ribbentrop-paktum, és a szovjet viszonyban tapasztalt enyhülés miatt veszélybe került. Hitlernek viszont szüksége volt Tokió támogatására, nem csak azért, hogy a tervezett Szovjetunió elleni támadás során kétfrontos háborúra kényszerítse Sztálint, hanem azért is, hogy – éppen a kétfrontos harc kockázatával – visszariassza a hadba lépéstől az Egyesült Államokat. Ne feledjük, az egyezmény megkötése idején még csak 1940-et írtak, amikor Washington politikáját az izolacionizmus, vagyis az elzárkózás igénye határozta meg; az agresszív tengely legfőbb stratégája pedig el akarta érni, hogy ez így is maradjon.

Célját Hitler az 1940. szeptember 27-én aláírt háromhatalmi egyezménnyel próbálta megvalósítani, melyet – Berlinben – a diktátoron kívül Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter és Kuruszu Szaburó, Japán németországi nagykövete írt alá. A szerződésben a felek elismerték egymás birodalomépítő törekvéseit – vagyis Európa Németország és Olaszország, a Távol-Kelet pedig Japán érdekszférába került –, ezenfelül pedig 10 évre szóló kölcsönös segítségnyújtási egyezményt írtak alá arra az esetre, ha egy, a háborúból addig kimaradó hatalom – például az Amerikai Egyesült Államok – megtámadná őket. Bár közismert „tény”, mégsem fedi a valóságot az az állítás, hogy a hivatalosan a „világbéke” és a „fejlődés” jegyében születő megállapodás – az Antikomintern Paktumhoz hasonlóan – a Szovjetuniót is fenyegette volna; épp ellenkezőleg, a háromhatalmi egyezmény 5. cikke az addig fennálló szovjet kapcsolatok változatlanságát hangsúlyozta ki, ami azért volt fontos, mert – mondjuk Japánnal ellentétben – a náci Németország ebben az időben jó kapcsolatokat ápolt a szocialista állammal, és egy ideig érdekében is állt, hogy ezt megőrizze.

A szívélyes viszonyt mi sem mutatja jobban, mint hogy a háromhatalmi egyezményről éppen Berlin tájékoztatta Sztálint, aki ennek nyomán 1940 novemberében a német fővárosba küldte Molotovot, hogy megállapodjon a csatlakozás feltételeiről. Miután azonban Hitler ekkorra már elszánta magát a keleti „élettér” kiszélesítésére, a szovjet-német tárgyalások során a diktátor tartózkodott az ígéretektől, a későbbi moszkvai ajánlatokat pedig válaszra sem méltatta; 1941 januárjában csupán egy egyszerű gazdasági egyezmény született a két birodalom között, június 22-én pedig újabb front nyílt Kelet-Európában.

Mivel a politikai események 1940 őszén új irányt vettek, a Szovjetunió helyett végül Magyarország lett az első állam, mely november 20-án – semlegességét ezzel nagyrészt feladva – csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. Miután a közép-európai térség államai – ellentétes törekvéseik következtében – állandó versenyben voltak a németek támogatásáért, a szerződéshez napokon belül Románia és Szlovákia, 1941 márciusában pedig Bulgária és Jugoszlávia, illetve 1941 áprilisában a megalakuló horvát usztasa állam is csatlakozott. A szatellitállamokra kifejtett nyomáson túl azonban a háromhatalmi egyezmény nem teljesítette be a hozzá fűzött reményeket: Japán és az európai szövetségesek továbbra sem hangolták össze akcióikat, és a szövetség megléte dacára – saját érdekükben – gyakran még egymás dolgát is megnehezítették.

A paktum azon a téren is kudarcot vallott, hogy elriassza a hadba lépéstől a korábban semleges Egyesült Államokat, mely a Barbarossa-terv megindítása után – Nagy Britannia mellett – még a sztálini Szovjetuniónak is hajlandó volt segítséget nyújtani. Ennek nyomán a háromhatalmi egyezmény a világháború alatt sohasem bírt gyakorlati jelentőséggel, és miután megléte nem befolyásolta érdemben a küzdelmet, a náci Németországgal és Japánnal együtt – 1945 során – meg is semmisült.