Szerző: Tarján M. Tamás

„Leningrádnak éhen kell halnia!”

(Adolf Hitler, 1941. november 8.)

1941. szeptember 8-án zárta körbe a von Leeb német tábornok vezette Észak Hadseregcsoport a Szovjetunió egyik legfontosabb metropolisát, Leningrádot, ezzel ádáz küzdelem kezdődött az egykori cári főváros birtoklásáért. A sikertelen ostrom végül 872 napon át – 1944 januárjáig – húzódott, és becslések szerint kétmillió áldozatot követelt a Leningrádot védő civilek és katonák között.

Hitler 1941. június 22-én váratlanul megindította a Szovjetunió elleni hadjáratot, és miután Sztálin – és vezérkara – a sorsdöntő első napokban bénultnak mutatkozott, a náci Németország erői szélsebesen nyomultak előre a végtelen kelet-európai sztyeppén. A német stratégák által megalkotott Barbarossa-terv – a villámháborús siker érdekében – három jelentős szovjet nagyváros elfoglalását tűzte célul: ahhoz, hogy a tervezett módon az Urálig nyomulhassanak előre, az offenzívát irányító tábornokoknak Leningrádot, Moszkvát és Sztálingrádot is meg kellett hódítaniuk. A Néva-parti metropolis elfoglalásával Hitler az Észak Hadseregcsoportot és von Leeb tábornokot bízta meg, aki már július első napjaiban megközelítette a leningrádi védműveket, de az ostromgyűrű bezárásához további két hónapra volt szüksége.

Időközben a Szovjetunió helyzete még válságosabbra fordult, mivel az 1940 tavaszán legyőzött Finnország ismét hadat üzent Moszkvának, és az egykori cári főváros közelében finn egységek lépték át a határt, hogy visszafoglalják a nemrég elszakított Karéliát. Bár Hitler megpróbálta rábírni az északi népet a csatlakozásra, a finn hadsereg végül nem adott szabad átvonulást a Wehrmachtnak, sőt, maga is vonakodott kiegészíteni a leningrádi ostromgyűrűt. Az apró és látszólag jelentéktelen Finnország hozzáállása a későbbiekben még sorsdöntőnek bizonyult. Von Leeb mindenesetre 1941. szeptember 8-ára önerőből is elérte célját, teljesen elszigetelte Leningrádot a külvilágtól, és megkezdte a történelem egyik leghosszabb – és legtöbb áldozatot követelő – ostromát.

Az egykori cári főváros az 1941-es esztendőre egy 3 millió fős metropolisszá duzzadt, melynek lakosai közül ugyan sokan elmenekültek, de a helyüket nagyrészt betöltötte a Vörös Hadsereg mintegy 900 000 fős hadereje. Egy ekkora népességű erődítmény élelmezése példátlan kihívást jelentett a leningrádi frontot irányító Zsukov marsall – majd 1942 tavaszátől Leonyid Govorov tábornok – számára, helyzetüket pedig tovább nehezítette, hogy a német légierő már az ostrom első napjaiban lángba borította az élelmiszerraktárak – és tartalékok – túlnyomó részét. Ezzel maguk a németek is tisztában voltak, így aztán Hitler a továbbiakban elsősorban a város kiéheztetésére törekedett. Von Leeb – majd az ő nyugdíjazása után Georg von Küchler – mással nem is nagyon próbálkozhatott, mivel 1941 őszén az Észak Hadseregcsoport erőinek jelentős részét átcsoportosították a Moszkva ellen vonuló Közép Hadseregcsoporthoz. Természetesen a védőknek sem volt elég erejük az ostromgyűrű széttöréséhez, így állóháború kezdődött, mely soha nem látott szenvedést hozott a városban maradottak számára.

1941/42 tele még az ottani viszonyokhoz képest is szokatlanul hideg volt, ráadásul a hó és fagy viszontagságait a leningrádiaknak lebombázott, tető nélküli házakban, és elegendő élelem híján kellett átvészelniük, miközben folyamatosan gyártották a hadianyagot a várost védő katonák számára. Leningrád nyomorúságos viszonyairól leginkább az adhat képet, hogy a napi élelmiszer-fejadagot már a tél beköszönte előtt 125 grammra szállították le, így aztán az emberek a legváltozatosabb módon próbáltak meg ételhez jutni: levágták a város összes állatát, leszedték a burgonyából készült tapétákat, kifőzték a bőröket, és idővel elterjedt a kannibalizmus is. Leningrád rendfenntartó erői elkeseredett küzdelemben próbáltak meg gátat vetni az emberevés szörnyű gyakorlatának, miközben a város határán a napról napra beljebb araszoló Wehrmacht-csapatok ellen is helyt kellett állniuk. Az éhhalálra ítélt város számára csak 1943 januárja hozott enyhülést, amikor – a Szikra-hadművelet során – Govorov tábornok erői sikeresen áttörték a német blokádot, és a Ladoga-tavon megnyitották „az élet útját”, ahol a későbbiek során élelem, elektromos áram és kőolaj juthatott be az ostromlott Leningrádba.

Az addig eltelt 16 hónaphoz képest a „maradék” egy esztendő tehát már sokkal élhetőbbnek tűnt a város védői számára, miközben egyre nagyobb esély nyílt a győzelemre. Moszkva és Sztálingrád után aztán idővel Leningrád alatt is megfordult a hadiszerencse: az 1944. január 13-án meginduló Leningrád-Novgorod Offenzíva két héttel később visszavonulásra kényszerítette a német erőket, így 872 nap után a Néva-parti város felszabadult az ostrom alól. A hivatalos szovjet propaganda szerint a majdnem két és fél évig húzódó ostrom körülbelül 600 000 áldozatot követelt, ám a történészek szerint ez a szám a valóságban felülmúlhatta a kétmilliót is; emellett a festői város más téren is szörnyű veszteségeket szenvedett, a visszavonuló német katonák ugyanis az utolsó napokban annyi épületet raboltak ki, és pusztítottak el, amennyit csak tudtak.

A szenvedéssel teli hónapok dacára tehát végül mégis a szovjetek diadalmaskodhattak, és a Wehrmacht erői megtizedelve vonultak vissza Leningrád alól. A város hősies kitartása kulcsszerepet játszott abban, hogy a Vörös Hadsereg erőt tudott gyűjteni a későbbi küzdelmekhez, és utóbb sikeresen megfordította a második világháború esélyeit.