rubicon
back-button Vissza
1942. július 1.

Az el-alameini csata kezdete

Szerző: Tarján M. Tamás

1942. július 1-jén kezdődött meg az El-Alameinnél vívott első ütközet, melyben az Erwin Rommel vezette Afrika Korps és az olasz gyarmati hadsereg sikertelenül próbálta áttörni az Auchinleck, majd Montgomery tábornok által irányított egyiptomi brit védelmi vonalat. Az El-Alameinnél folytatott harcok 1942 novemberére a szövetségesek javára dőltek el, akik ezzel megfordították a háború kimenetelét az afrikai hadszíntéren.

A Mussolini vezette fasiszta Olaszország régóta tervezte, hogy líbiai és etiópiai gyarmatait Egyiptom és Szudán területének megszerzése után egy északkelet-afrikai egységes birodalommá kerekíti ki, ezért az olasz hadsereg az 1940-es esztendő német sikerei nyomán támadást indított a Nílus völgyének meghódítására. Más hadszínterekhez hasonlóan azonban itt sem termett sok babér az olaszok számára; Mussolini Hitler segítségére szorult, aki Rommelt küldte Észak-Afrikába. Az 1941 februárjában felállított Afrika Korps hamarosan átvette a kezdeményezést az olasz gyarmati erőktől, és 1941–42 során változó eredménnyel harcolt a főleg brit, új-zélandi és ausztrál erőkből álló szövetséges védőkkel szemben.

A sivatagi háború mindkét fél számára komoly kihívást jelentett. Egyfelől a sivatagi terepen jóval nyíltabb és tisztább hadmozdulatokat lehetett végrehajtani az ellenséggel szemben, másfelől azonban számolni kellett az embertelen klímával: egy meggondolatlan előrenyomulás, az utánpótlási vonalak elvesztése akár az egész frontvonal összeomlását jelenthette. A Líbiába előrenyomuló britek 1941 tavaszán Rommel személyében – vesztükre – mesteri ellenfélre akadtak, aki létszámbeli és haditechnikai hátrányán felülkerekedve, gyakran az ellenféltől zsákmányolt páncélosok segítségével, 1942 januárjában offenzívát indított a Nílus elérésére.

Időközben Churchill is támadásra utasította Auchenlecket, az észak-afrikai fronton azonban mégis a németek kerültek kezdeményező helyzetbe: Rommel Bir-Hakeimnél egy átkaroló hadmozdulatot követően vereséget mért a brit erőkre, majd váratlanul visszafordult nyugat felé, és elfoglalta a szövetségesek kezére jutott fontos kelet-líbiai kikötőt, Tobrukot. Itt a tengelyhatalmak erői ráadásul készleteiket is feltölthették, és június 21-e után folytathatták offenzívájukat egészen Egyiptom határáig. Churchillt rémülettel töltötte el a hír, miszerint a németek már a Nílus közelében járnak, hiszen az egyiptomi brit uralomról nehezen lehetett elmondani, hogy a helyi arabok szimpátiáját élvezte volna. A németek is tisztában voltak ezzel, ezért a Luftwaffe ledobott szórólapok segítségével megpróbált felkelést kirobbantani a hátországban, miközben Rommel és Enea Navarini olasz tábornok egészen El-Alamein térségéig nyomultak előre, és július 1-jén megrohamozták Auchinleck és Dorman Smith állásait.

A hadjárat tetőpontján a védelem jelentős erőfölényt képviselt, hiszen – a nagyobb létszám mellett – a tengelyhatalmak 110 páncélosával szemben 155 harckocsit tudtak kiállítani. Ez önmagában még nem jelentett újdonságot, hiszen Rommel és az Afrika Korps 1941 februárja óta állandóan hátrányban küzdött a szövetségesekkel szemben; az igazi problémát El-Alameinnél az okozta, hogy a kiépített védelmi vonal csupán egy viszonylag szűk sávon volt támadható, mivel a csata helyszínétől délre húzódó Kattara-sivatag lehetetlenné tette az átkaroló hadműveleteket. Így július 1-jén – jobb lehetőség híján – az Afrika Korps és az Ariete-hadosztály frontális támadást indított El-Alamein ellenében, melyben a hónap első napjai során felőrlődött az amúgy is kimerült erők legértékesebb része, miközben a britek – Indiából – megoldották a védők ellátását, és csapataikat friss indiai, dél-afrikai és ausztrál hadosztályokkal egészítették ki.

Auchinleck – a német Enigmát feltörő ULTRA kódfejtő rendszernek köszönhetően – mindemellett tisztában volt Rommel hadmozdulataival, és felmérhette ellenfele kilátástalan helyzetét. Az elbizakodott brit tábornok július 22-én ellentámadásba csapott át, a németek által kiépített erődrendszer azonban jelentős veszteségeket okozott neki, és visszavetette erőit. Az Afrika Korps és az olasz csapatok lassan visszahúzódtak nyugat felé, miközben az Auchinlecket váltó Montgomery személyében a brit vezérkar egyik legtehetségesebb tábornoka került a szövetségesek élére. Az első el-alameini csata tehát kudarccal végződött a tengelyhatalmak számára, de a front sorsát még nem döntötte el.

Rommel egyiptomi betörése közbelépésre sarkallta Roosevelt elnököt, és az Egyesült Államokat, ahonnan önjáró lövegek és tankok érkeztek a britek megsegítésére. Az ellenfél folyamatos erősödése újabb elkeseredett támadásra késztette a németeket, akik az augusztus 30-án kezdődő alam-haifai csatában újabb súlyos vereséget szenvedtek. Montgomery az október 23-án kezdődő második el-alameini ütközetben aztán döntő győzelmet aratott a George Stumme, majd ismét Rommel által vezetett Afrika Korps ellen. Közben Tunézia irányából megindult a Fáklya-hadművelet, ezzel a német–olasz csapatok két tűz közé kerültek. A tengelyhatalmak erői 1943 májusában kapituláltak a szövetségesek előtt, akiknek afrikai győzelme előkészítette az olaszországi partraszállást, és Hitler legjelentősebb szövetségesének legyőzését.