Sztálin feloszlatja a III. Internacionálét

Szerző: Tarján M. Tamás

1943. május 15-én oszlatta fel Sztálin a III. (Kommunista) Internacionálét, a világ kommunista pártjainak 1919 márciusa óta működő nemzetközi szervezetét.

A II. Internacionálé még az 1915-ös zimmerwaldi konferencia után oszlott fel, miután nyilvánvalóvá váltak a szervezet áthidalhatatlan belső ellentétei. A Lenin által vezetett ún. „zimmerwaldi baloldal” éles kritikát fogalmazott meg az európai pártokkal szemben, ami azon alapult, hogy a Marx által megjósolt, a kapitalizmus végső bukását elhozó nagy háborúban – ami az ő értelmezésükben a világháború volt – a szociáldemokrata pártok saját nemzetük és a háborús célok mellé álltak ahelyett, hogy a nemzetközi munkásságot fogták volna össze. Leninnek a forradalomról alkotott nézetei is megosztották az Internacionálét, hiszen – Marxnak ellentmondva – a világkommunizmust egy erőszakos folyamatként vizionálta, fegyveres küzdelemre szólítva fel a proletárokat az osztályharc jegyében. A II. Internacionálé 1916-ban feloszlott, a világ szociáldemokrata pártjai legközelebb az orosz polgárháború viszontagságai között gyűltek össze Moszkvában, 1919 márciusában.

A III. Internacionálé első kongresszusán 34 ország képviseltette magát, programként elfogadva Leninnek a Mi a teendő? című, 1902-es írását, vagyis támogatta a világban kirobbanó proletárforradalmakat (pl. a magyar és bajor tanácsköztársaságot), illetve a hatalomátvételt előkészítő, fegyveres szárnnyal is rendelkező kommunista pártokat. A polgárháborús Szovjet-Oroszország a világháború utáni zűrzavart kihasználva exportálni akarta az októberi forradalmat, de ez a kísérlet a versailles-i békerendszer megszilárdulásával kudarcba fulladt. A III. Internacionálé első szakaszában – bár 1926-ig Zinovjev volt az elnök – Lenin szava volt a döntő, hozzá fűződött a második kongresszuson megfogalmazott 21 feltétel is, mely minden szocialista pártra kötelező érvénnyel vonatkozott.

Miután Lenin meghalt, hasonlóan a szovjet belpolitikához, az Internacionáléban is Sztálin vette át a vezető szerepet, saját kezében egyesítve a nemzetközi szervezet befolyását. A sztálini külpolitika elfogadta, hogy a szocializmus egyelőre csak az elszigetelődött Szovjetunióban épülhetett ki, ennek megfelelően a világ szocialista pártjait a saját érdekeinek megfelelően irányította, egyfajta hírszerző szolgálatként használva fel azt. A Komintern elnökeit szintén saját bizalmasaiból nevezte ki, ennek megfelelően Buharin, majd a bolgár Dimitrov került – bábként – a szervezet élére.

A Komintern a harmincas évek elején, Sztálin szája ízének megfelelően belső leszámolásra utasította pártjait a szociáldemokráciával szemben, azzal vádolva őket, hogy valójában a fasizmus és a kapitalizmus szolgálatába álltak (szociálfasizmus). Hitler hatalomátvétele után Sztálin és a Komintern taktikát váltott, és az 1935-ös, hetedik, utolsó kongresszusán már a mérsékelt baloldallal és minden nem-fasiszta párttal való összefogást javasolta a résztvevőknek. Ez volt az ún. népfrontpolitika, melynek ékes példája volt az 1936-os Léon Blum által vezetett francia és a polgárháború előestéjén létrehozott Zamora-féle spanyol népfrontkormány. A szovjet diktátor a párton és hadseregen belüli tisztogatása 1936 után kiterjedt a Kominternre is, számos menekült kommunistát végeztetett ki, illetve küldött vissza például a náci Németországba.

Az újabb háború előestéjén az Internacionálé programja elvileg a be nem avatkozás volt – lévén, hogy azt az imperialisták újabb háborújának tekintették – ám a Molotov-Ribbentrop-paktum és a balti államok 1940-es megszállása megmutatja, hogy a Szovjetunió számára mindez álca volt. Miután Hitler 1941. június 22-én megindította a Barbarossa-terv alapján a szovjet hadjáratot, a Komintern feladta semleges álláspontját és nyíltan a szövetségesek mellé állt. A Szovjetunió nyugati területei, legnagyobb városai hosszú évekre német megszállás alá vagy háborús övezetbe kerültek, a pártélet szünetelt, Sztálin nyugati szövetségeseinél pedig súrlódást okozott volna a kommunista pártok aktivitása, ezért 1943. május 15-én a szovjet diktátor bejelentette a tehetetlen szervezet feloszlatását.

A 24 évig létező III. Internacionálé működését számos ellentmondás jelzi, melyek a lenini elképzelések, illetve a sztálini önkény mentén újabb szakadásokat okoztak a baloldali eszmékben: a világ számos kommunista pártja nem is ismeri el a Kominternt, hanem működését a Második Internacionálétól eredezteti; egyes pártok az első kettő konferencia határozatait még elismerik, míg a sztálinista koncepcióval szemben 1938-ban a Negyedik Internacionálét megalapító Trockij az első négyet tartotta legitimnek. A Komintern teljes működését lényegében csak a sztálinista, maoista alapokon álló pártok ismerik el. A baloldali nemzetköziség szervezetei a második világháború után bipoláris alapokon rendeződtek el: nyugaton az 1940-ben meggyilkolt Trockij után a Negyedik Internacionálé számos darabra esett szét. A háborús győzelem után a Szovjetunió vezetésével a keleti blokkban a Kominform, a kommunista pártok tájékoztató irodája jött létre, melynek – a szovjet érdekszféra részeként – Magyarország is a tagja lett.