A szövetségesek elpusztítják Drezda városát

Szerző: Tarján M. Tamás

„Nem ismertük meg többé az utcánkat. Bármerre néztünk, mindenhol csak tűz volt.”
(Lothar Metzger drezdai szemtanú)

1945. február 13-án éjjel indította meg bombázóit a brit légierő a szászországi Drezda városa ellen, melyet a következő 24 órában a szövetséges pilóták a földdel tettek egyenlővé. Ez volt a második világháború legpusztítóbb légitámadása, mely sok szempontból még a Hirosimában és Nagaszakiban végrehajtott rombolást is felülmúlta.

A második világháború szomorú újdonságot hozott a hadászatban, ugyanis a totális háború ideológiája és a technika páratlan fejlődése miatt a civileket addig soha nem látott mértékben tették ki a hadseregek pusztításainak. Utóbbi téren a repülőgépek hadba vetése okozta a legtöbb keserűséget, hiszen ezek a szerkezetek képesek voltak ugyan arra, hogy több ezer kilométeres utazás után pusztító bombaterheikkel városokat romboljanak le, arra azonban még nem voltak adottak a feltételek, hogy pilótáik a tényleges célpontot semmisítsék meg. Mindez azért fontos, mert az első civileket ért támadások többnyire tévedésből eredtek: az angliai csata légiterrorját például Hitler azután rendelte el, hogy a Royal Air Force egy éjszakai bombázással torolta meg a Harrow kerület elleni véletlen támadást.

A történészek a kassai légitámadás mögött is hasonló szerencsétlenséget feltételeznek, ugyanis az incidens kapcsán az tűnik leginkább valószínűnek, hogy egy Eperjes ellen küldött szovjet kötelék bombázta – tévedésből – a magyar várost. A probléma az volt, hogy a küzdelem hevében a felek háborús propagandája ezeket a támadásokat szándékos mészárlásnak állította be, és aszerint is reagált rájuk: ez biztosított „jogalapot” a Luftwaffe angliai terrorbombázásához, amit a RAF később a német városok porig rombolásával torolt meg (erre pedig a nácik a V-rakétákkal próbáltak meg válaszolni). A brit támadások közül is kitűnt azonban az 1943. évi hamburgi és az 1945. február 13-án éjjel végrehajtott drezdai légitámadás, ahol minimum tízezrekben becsülhetjük meg az áldozatok számát.

Bár Hitler az 1940-41. évi angliai csatában hiába apellált arra, hogy a civilek elleni terrorral térdre kényszerítheti a briteket, a normandiai partraszállás után a szövetséges stratégáknál is fontos szerepet játszott a polgári lakosság megfélemlítése, mert úgy vélték, az elősegítené a nácik kapitulációját. Miután a kétfrontos harcban a Luftwaffe 1944-re gyakorlatilag felmorzsolódott, a brit és amerikai gépek lényegében akadálytalanul mozoghattak a német légtérben, bombaterheikből pedig igen sok hullott Magyarországra is. Az angolszász hatalmak kelet-németországi támadásainak fő célja a szovjet előrenyomulás elősegítése volt, Churchill és Roosevelt pedig Jaltában ígéretet tett arra, hogy a légicsapások a jövőben is folytatódnak majd.

A konferencia befejezése után két nappal, 1945. február 13-án került sor a Drezda elleni támadásra, amit hivatalosan később azzal indokoltak meg, hogy Szászország egykori fővárosa fontos közlekedési csomópontnak számított a fronthoz egyre közelebb kerülő térségben. Ha a pusztítás mértékét nézzük, ez az érvelés meglehetősen hamisnak tűnik, ráadásul hangsúlyoznunk kell, hogy Drezdában nem működtek jelentős ipari létesítmények, lakói pedig abban is reménykedhettek, hogy a szász választófejedelmeknek köszönhetően világszép barokk város elkerülheti majd a pusztítást. Ebben bízott egyébként a Vörös Hadsereg által megszállt területekről elmenekülő több százezer német állampolgár is, akik átmenetileg itt próbáltak menedéket nyerni, mielőtt továbbhaladnak nyugat felé.

Drezda a reményen kívül másra jószerével nem is hagyatkozhatott, ugyanis összefüggően kiépített légvédelmi rendszerrel nem rendelkezett, a front közelsége miatt pedig a Luftwaffe sem tudott számára segítséget nyújtani. Az „Elba Firenzéjét” egyébként korábban is érték már bombázások, melyek a város közelében található olajipari üzemet, illetve a vasútállomást pusztították el.

Ezek a támadások messze elmaradtak az 1945. február 13-i légicsapástól, ezen a napon ugyanis este 10 óra körül több száz bombázó jelent meg a drezdai égbolton, és a később érkező hullámok segítségére szolgáló jelzőfények mellett nagyrészt foszforos gyújtóbombákat hajított a városra. A robbanószerkezetek hatalmas, hurrikánszerű tűzvihart gerjesztettek, amit aztán az éjjel fél kettőkor érkező mintegy 500 repülőgép bombaterhe még tovább fokozott. A RAF körülbelül 800 Avro Lancaster bombázója gyakorlatilag földig rombolta az Elba-parti várost, a pusztításnak azonban még nem volt vége, másnap délelőtt ugyanis amerikai gépek is megjelentek Drezda felett, hogy ismét lebombázzák a füstölgő romokat.

A barokk város egy éjszaka alatt teljesen megsemmisült, az pedig máig kérdéses, hogy a menekültek által egymilliósra duzzasztott lakosság milyen arányban élhette túl a kegyetlen támadást. A britek hivatalosan 35 000 főben adták meg a drezdai áldozatok számát, a mai becslések pedig 135-200 000 halott között ingadoznak. Ezen szerencsétlen emberek jelentős része a foszforbombák által gerjesztett tűzviharban, illetve a robbanószerek miatt felszabaduló mérges gázok belélegzése miatt veszítette életét.

Drezda tragédiájáról tehát elmondhatjuk, hogy az antifasiszta szövetségesek háborús ténykedésének szégyenfoltja lett, hiszen megalapozott a gyanú, hogy a támadás legfőbb motivációja a megtorlás, a civilek között okozott lehető legnagyobb mértékű pusztítás volt. A február 13-án végrehajtott bombázás emléke máig nem veszett ki a köztudatból, sőt, egyes szélsőségesek ezzel a terrortámadással próbálják rehabilitálni a náci Németország háborús céljait.

Drezda lerombolása azonban nem Hitler, nem a nácizmus, hanem a német civilek, ezáltal pedig az egész emberiség tragédiája volt, hiszen százezernyi emberélet mellett civilizációnk számos nagyszerű alkotása is elveszett az Avro Lancasterek által gerjesztett tűzben. Ez a megállapítás pedig utólag a szövetségeseknek is fontos tanulság lehet, hiszen Drezda és más városok lerombolása éppen annyira eredménytelennek bizonyult Németország „megtörésében”, mint egykor a Luftwaffe angliai terrorbombázása.