Szerző: Tarján Tamás

„A szovjet seregek uralták Kelet-Európa döntő részét, így a nyugati szövetségeseknek Sztálin jóakaratán kívül semmijük sem volt.”

(A. J. P. Taylor brit történész)

1945. február 4-én vette kezdetét a jaltai konferencia, ahol a „három nagy”, Winston Churchill, Franklin Delano Roosevelt és Sztálin megrajzolta a náci Németország bukása utáni Európa és a világ új arcát. A teheráni találkozó után 14 hónappal rendezett tárgyalások meghatározták a kelet-európai államok, köztük Magyarország sorsát, és elvetették az 1945 után kezdődő hidegháborús viszály magvait.

Az 1943 novemberében, Teheránban tartott konferencia utóbb eredményesnek bizonyult, hiszen 1944 júniusában, Normandiában megnyílt a második európai front, vagyis a háború győztes befejezése pusztán idő kérdésévé vált. Egy év alatt viszont a szovjet diktátor komoly fölénybe került a másik két politikussal szemben, ugyanis a Vörös Hadsereg Teherán után nem csak a Szovjetunió területéről szorította ki a náci Németország haderejét, de 1944 során a Balkán-félszigetet és Lengyelország nagy részét is felszabadította. Miközben a Normandiában partraszálló angolszász szövetségesek még a Rajna bal partján álltak, Sztálin erői a Dunántúlon és Németország határánál harcoltak, vagyis a Berlinért folytatott őrült verseny eldőlni látszott. A hadi sikerek már önmagukban is elég tekintélyt biztosítottak a szovjet diktátornak ahhoz, hogy saját országában, Jaltában láthassa vendégül szövetségeseit, mindehhez pedig még hozzáadódott, hogy Roosevelt kétszeresen is rá volt utalva Sztálin jóindulatára. Az amerikai elnök ugyanis azzal a céllal érkezett a Fekete-tenger partján fekvő városba, hogy rábeszélje a szovjet diktátort az ENSZ ötletének támogatására, illetve, hogy segítséget szerezzen a Japán elleni küzdelemhez. Roosevelt, aki túlságosan jóhiszeműen kezelte Sztálint, lényegében mindent alárendelt ezen törekvéseinek, így a „harmadik nagy”, Churchill roppant nehéz helyzetbe került, hiszen az ő célja alapvetően a bolsevizmus és a Szovjetunió térnyerésének megakadályozása volt, ebben a küzdelemben azonban magára maradt. Sztálin tehát a lehető legkedvezőbb pozícióból várhatta a jaltai tárgyalásokat, az egyhetes konferencián pedig maximálisan ki is használta lehetőségeit annak érdekében, hogy a világháború után egy „szovjetbarát” Kelet-Európa épülhessen fel.

A február 4-én megkezdődő egyhetes tárgyalásokon aztán az erőviszonyoknak megfelelően döntöttek Kelet-Európa és Lengyelország sorsáról: Churchill tiltakozása ellenére Roosevelt hajlandó volt feladni a londoni emigráns lengyel kormány támogatását, így a Sztálin mellett megalakuló, zömében kommunista politikusokból álló kabinet szerezte meg a hatalmat. A szovjet diktátor emellett azt is kiharcolta, hogy tárgyalópartnerei elismerjék Mongólia függetlenségét, illetőleg, hogy a japán vereséget követően Moszkva érdekei érvényesülhessenek majd a Csendes-óceán északnyugati partvidékén és a felszabadított Kelet-Európában. Mindezekért cserében Sztálin pusztán annyit ígért meg, hogy a Jalta után közösen felállított Szövetséges Ellenőrző Bizottságon keresztül ő is támogatni fogja, hogy a felszabadított államok minél előbb demokratikus választásokon dönthessenek jövőjükről, Roosevelt kérésére pedig vállalta, hogy a Szovjetunió a német kapituláció után legkésőbb három hónappal háborút indít majd Japán ellen. A diktátor arra is hajlandónak mutatkozott, hogy a szovjet tagállamok önálló képviseletet nyerjenek az ENSZ-ben – ez később nem valósult meg –, melyet a szövetségesek a náci Németországgal harcba szálló államok új világszervezeteként képzeltek el. Jaltában egyébiránt a németek sorsa is eldőlt: miként arról már Teheránban is szó volt, keleti területeiért cserében – melyeket ugyancsak a Szovjetunió szerzett meg – Lengyelország az Odera és a Neisse folyókig terjeszthette ki nyugati határait, a maradék Németországot pedig megszállási övezetekre szabdalták. Churchill apró sikerének számított, hogy ebbe az osztozkodásba Franciaországot is bevonták, Párizs megerősödésétől ugyanis a brit kormányfő saját jelentőségének megnövekedését remélte.

Mint látható, a február 4–11. között zajló jaltai konferencia igazi győztesének a szovjet diktátor számított, hiszen az általa diktált feltételekért cserében jószerével csak ígérgetnie kellett, amit Roosevelt – meglehetősen naivan – készpénznek vett. A jövő ugyanakkor Churchillt igazolta, hiszen Jaltától egyenes út vezetett a kelet-európai szovjet hegemóniáig, miközben a demokráciával és a népek szuverenitásával kapcsolatos sztálini ígéretek semmivé foszlottak. Ennek következtében a jaltai konferenciát az utókor meglehetősen ambivalensen értékeli, hiszen egyfelől tény, hogy a „három nagy” megegyezése döntően hozzájárult a nemzetiszocialista eszme teljes megsemmisítéséhez, másfelől viszont az is tény, hogy mindez azon az áron valósult meg, hogy egy másik diktatórikus eszme igázta le Európa keleti felét. A vasfüggöny, mely Churchill fultoni beszédével 1946-ban hivatalosan is leereszkedett a kontinensre, valójában már ekkor épülni kezdett, ugyanis a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió a győzelem után kizárólagos hegemóniát akart biztosítani magának a földgolyón.