2017. július 22.

1945. július 17. | A potsdami konferencia megnyitása

Szerző: Tarján M. Tamás

1945. július 17-én találkozott Potsdamban Harry S. Truman amerikai elnök, Winston Churchill brit miniszterelnök és Sztálin szovjet diktátor, a második világháború győztes szövetséges államainak három vezetője. A politikusok potsdami tárgyalásai nyomán alakult ki a nagy háború utáni Európa képe, miközben a háttérben már megjelentek a hidegháborút kiváltó érdekellentétek is.

A három antifasiszta szövetséges vezető 1943 novemberében, Teheránban találkozott először, ahol megállapodtak az együttműködés feltételeiről, majd’ másfél évvel később, 1945 februárjában pedig a jaltai konferencián már arról döntöttek, hogy a háborút a totális német vereségig folytatják majd. A náci birodalom 1945. május 8-i kapitulációjával Európában véget ért a világháború, így időszerűvé vált egy harmadik tanácskozás összehívása is, hogy a szövetségesek döntsenek a romokban heverő kontinens sorsáról, és a még mindig háborúzó Japán elleni fellépés részleteiről. A korábbi megállapodások értelmében a találkozót – szimbolikus okokból – Berlin közelében, a porosz királyok és német császárok kastélyában, a híres Cecilienhofban tartották meg.

Miután Roosevelt amerikai elnök még 1945 áprilisában elhunyt, helyette az egykori alelnök, Truman képviselte az Egyesült Államokat, Nagy-Britannia részéről pedig – az éppen zajló választások miatt – Churchill és kihívója, Clement Attlee is megjelent. Miután július végén a megmérettetés a munkáspárti jelölt – Attlee – győzelmét hozta, Churchill hamarosan hazatért Londonba, így Sztálin maradt az egyedüli vezető, aki Jalta után Potsdamban is tárgyalóasztalhoz ülhetett. Ennek később súlyos következményei lettek Európára nézve, ugyanis a két „újonc” kevéssé ismerte a szovjet vezetőt – Truman például igen optimistán nyilatkozott róla még Washingtonban – és sajnálatos módon illúzióik csak a megállapodásokat követően törtek össze.

A potsdami konferencia idejére Európa területének túlnyomó része a szovjet és angolszász erők által létrehozott Szövetséges Ellenőrző Bizottság felügyelete alá került, aminek értelmében Ausztria és Németország közös megszállás alatt állt. A közös övezettől nyugatra fekvő országokban az angolszászok felügyelték a rendet, a keleti területeken pedig a Vörös Hadsereg állomásozott. A konferencia ezért általánosságban valamennyi állam sorsával foglalkozott, de a központi kérdés a németek sorsának rendezése volt: először is, Attlee, Truman és Sztálin megállapodott abban, hogy Ausztria és Németország 1938-as Anschlussát érvénytelennek kell nyilvánítani, és ennek megfelelően kell őket ellenőrzés alatt tartani.

Az „öt D” szellemében – ami a nácimentesítés, fegyvermentesítés, iparleépítés, demokrácia és decentralizáció kifejezések angol megfelelőjéből eredt – a konferencián részt vevő három ország, Franciaországgal kiegészülve, a német és osztrák állam megszállási zónákra való felosztásáról döntött, az általános kérdésekben pedig egy közös testületre bízta a döntéseket. Potsdamban döntöttek arról is, hogy Berlin, a legyőzött birodalom fővárosa – mintegy a győzelmet szimbolizálva – közös ellenőrzés alá kerüljön, amit a szovjetek a hidegháború idején valószínűleg már mélyen megbántak.

A számos jaltai rendezési terv közül végül az 1938 előtti német–osztrák különállás visszaállítása került napirendre, így arról is gondoskodni kellett, hogy Németországnak a jövőben ne legyen módja revánsot venni a vereségért. Ezt határmódosítások révén lehetett a leghatásosabban elérni, mely változtatás elsősorban Sztálin céljainak kedvezett: a háborús győzelem után ugyanis a Szovjetunió végleg beolvasztotta az 1940-ben megszállt balti államokat, megszerezte a benesi Csehszlovákiától Kárpátalját, és feltett szándéka volt, hogy az 1919-21-es szovjet-lengyel háború során elvesztett területeket is visszaveszi.

Sztálin Lengyelországot a veszteségekért német területekkel, a régi Poroszország, Szilézia és Pomeránia tartományokkal akarta kárpótolni, így a lengyel–német határ az Odera folyóhoz került. A potsdami konferencia határozatot hozott az itt élő németek sorsáról is: kitelepítésre ítélte mindazokat, akik az új Németország határain kívül ragadtak. A három vezető döntésének következményeként 1945 után több millió német állampolgár került – inkább erőszakkal, mint önszántából – nyugatra, jelentősen nehezítve ezzel a romokban heverő ország talpra állását.

A szovjet diktátor célja a terjeszkedés során főként stratégiai szempontból jelentős területek megszerzése volt. Sztálint ekkor már az a szándék vezérelte, hogy bebiztosítsa magát a paranoiával határos módon várt nyugati támadás ellen, másrészt pedig, hogy a Vörös Hadsereg megszállása alá került területeket tartósan ellenőrzése alatt tarthassa. Tárgyalópartnereinek naivitása elsősorban abban merült ki, hogy elhitték a diktátor ígéreteit, miszerint a szocialista állam megadja majd az önrendelkezés jogát az általa felszabadított országoknak. Ez a jövőben éppen fordítva történt, ugyanis a Vasfüggöny leereszkedése előtti hónapokban Sztálin éppen arra tett kísérletet, hogy még nyugatabbra tolja ki befolyási övezetét. Attlee és Truman ugyancsak túlzott optimizmusából eredően egyezett bele Kelet-Poroszország szovjet annexiójába – a terület ma is Oroszország része, Kalinyingrád fővárossal –, ráadásul az amerikai vezető a konferencia során felfedte Sztálin előtt egy hatalmas erejű fegyver – a július 16-án sikeresen tesztelt atombomba – meglétét is. A pusztító csodafegyver a Japánnal kapcsolatos tárgyalások során került az érdeklődés középpontjába, a császárság ugyanis még mindig harcban állt a szövetségesekkel.

A konferencia résztvevői a Japán elleni küzdelem esetében is a teljes győzelmet tartották elfogadható eredménynek, ezért feltétlen megadásra szólították fel az elkeseredetten harcoló japánokat, Hirohito császár azonban kormánya nevében elutasította a követelést. Az amerikaiak ezért pár nappal a potsdami találkozó berekesztése, 1945. augusztus 2-a után az atombomba bevetéséről döntöttek; a nukleáris fegyver az augusztus 6-i és 9-i támadások során elpusztította Hirosimát, majd Nagaszakit, és több tízezer civil halálával próbálta megtörni a távol-keleti nagyhatalmat. A borzasztó pusztítás eredménnyel járt, Japán hamarosan megadta magát a szövetségeseknek, és ezzel új korszak kezdődött a világtörténelemben, melyet a két szuperhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok rivalizálása jellemzett.