rubicon
back-button Vissza
1945. szeptember 10.

Halálra ítélik Vidkun Quisling norvég miniszterelnököt

Szerző: Tarján M. Tamás

„Tudom, hogy a norvég nép halálra ítélt engem, és azt is, hogy egyszerűbb lenne, ha a saját kezemmel vetnék véget az életemnek. De azt szeretném, hogy a történelem mondja ki rólam az ítéletet. Higgyen nekem, tíz éven belül én leszek a második Szent Olaf.”

(Vidkun Quisling szavai 1945. május 8-i letartóztatásakor)

 

1945. szeptember 10-én ítélték halálra Oslóban Vidkun Quisling korábbi norvég miniszterelnököt, a megszálló náci Németországot kiszolgáló adminisztráció első emberét. A második világháború európai lezárása után megalakult bíróság többek között sikkasztás, hazaárulás és gyilkosság vádjában találta bűnösnek a kormányfőt, akinek neve már Norvégia elfoglalásakor – 1940 áprilisában – a Hitlerrel együttműködő – ún. kollaboráns – politikai vezetők gúnynevévé vált.

Eminens kadét – világjáró katonatiszt

Az 1887-es születésű Quisling ifjúkorában ígéretes karrier elé nézett: 1905-ben kimagasló pontszámmal nyert felvételt a Norvég Katonai Akadémiára, később pedig évfolyamelsőként abban a megtiszteltetésben részesült, hogy VII. Haakon király (ur. 1905–1957) audiencián fogadta őt. Bár a skandináv állam semlegessége az első világháborúban nem kedvezett előmenetelének, 1918 tavaszán, a Pétervárra utazó diplomáciai küldöttség tagjaként kiugrási lehetőség nyílt számára. Quisling formálódó politikai nézeteire meghatározó befolyást gyakoroltak a Szovjet-Oroszországban szerzett élmények. Későbbi autoriter beállítottságában jelentős szerepet játszott az a tapasztalat, hogy a társadalmat terror alatt tartó bolsevikok sokkal inkább képesek voltak uralmuk konszolidálására, mint a korábban liberális reformokat életbe léptető – az 1917-es októberi szocialista forradalommal megbuktatott – Kerenszkij-féle ideiglenes kormány.

Quisling a belpolitikai szerepvállalását megelőző évtizedben csapongó életmódot folytatott. Annak ellenére, hogy az 1918-as diplomáciai missziónak köszönhetően a szovjet–orosz katonai ügyek elismert szakértője lett, egy rövid helsinki küldetés után visszavonult a vezérkari szolgálattól. 1921-ben csatlakozott a híres sarkkutatóhoz, Fridtjof Nansenhez, akinek oldalán számos humanitárius expedícióban vett részt Kelet-Európa katasztrófa sújtotta területein.

Quisling az 1921–22-es – ukrán és orosz területeket sújtó – éhínség leküzdésére indított segélyakció során, majd a Balkán-félszigeten és Örményországban végzett emberbaráti szolgálatot, amiért később több államban is magas kitüntetésben részesült. A katonatiszt 1922-ben, Ukrajnában ismerte meg feleségét, Alekszandra Andrejevna Voronyinát, egy évvel házasságkötésük után azonban a nála tíz évvel fiatalabb Marija Vaszilijevna Paszecnyikovával is viszonyt kezdett. Quisling 1923–24 során a két nővel együtt élt Párizsban, majd Norvégiában, idővel azonban különvált Alekszandrától, és második szerelmével maradt.

Két szélsőség vonzásában

A férfi első hazatérésekor, 1924-ben – feltehetően vezérkari pozíciója elvesztéséből fakadó keserűsége miatt – szerepet vállalt a norvég munkásmozgalomban, ám a szervezet nem tartott igényt szolgálataira, így rövid időn belül ismét elhagyta az országot. A Szovjetunióba utazott, ahol 1927–29 között Nagy-Britannia érdekeit képviselte – közvetítőként – a bolsevik vezetésnél, a moszkvai hatóságok azonban 1928-ban csempészettel vádolták meg, ezért itt sem volt tartós maradása. Quisling a meghurcoltatás hatására szakított a kommunista eszmékkel, és miután másodszor is hazatért Norvégiába, egy – az Action Francaise és a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt mintájára elképzelt – szélsőjobboldali mozgalom szervezésébe fogott.

A katonatiszt – annak ellenére, hogy semmilyen kapcsolatot nem ápolt a kormányzó Centrum Párttal – 1931-ben, Peder Kolstad miniszterelnök felkérése nyomán megkapta a védelmi tárcát, melynek élén tehetséges hivatalnoknak, ugyanakkor keménykezű, erőszakos vezetőnek bizonyult. Quisling a bársonyszék elfoglalása után rövid időn belül kétes hírnevet szerzett magának azzal, hogy brutálisan szétverette a menstadi vízierőmű sztrájkoló munkásainak tüntetését, de a közvéleményben az is ellenérzést szült, hogy a munkásmozgalommal korábban megosztott elképzeléseit hivatalában szélsőjobboldali színezettel kívánta megvalósítani. A védelmi miniszter milíciát szervezett a „kommunista felforgatók” ellen, hatósági nyomást gyakorolt a norvég szakszervezetekre, és – későbbi bevallása szerint – arra készült, hogy az 1933-ra súlyos válságba süllyedő centrum párti kormányt erővel mozdítsa el a helyéről.

Vezér tábor nélkül

Az 1933-as választások előtt Quisling úgy döntött, parlamenti pártot szervez mozgalmából, mely Nasjonal Samling, azaz „nemzeti egység” néven szállt sorompóba, azonban a szavazatoknak végül kevesebb, mint 3%-át sikerült megszereznie. Az 1930-as évek során a párt végül egyetlen képviselői mandátumot sem tudott elnyerni. Ebben az is szerepet játszott, hogy a magát fører – azaz vezér – jelzővel felruházó Quisling szervezete külsőségeiben egyre inkább a náci NSDAP arculatát öltötte magára, és szívélyes kapcsolatot épített ki az európai fasiszta és nemzetiszocialista erőkkel. A párt első emberét antidemokratikus, fajvédő és egyre erőteljesebb antiszemitizmust tükröző programja miatt hazája sajtójában gyakran csak mint a „norvég Hitlert” emlegették.

Bár a Nasjonal Samling a második világháború előestéjén marginális pozíciót foglalt el a skandináv királyság belpolitikájában, és aligha volt alkalmas arra, hogy németbarátságot ébresszen a közvéleményben, Berlin jelentős anyagi támogatásban részesítette a pártot. Quisling szívélyes vendéglátásban részesült 1939 nyarán tett németországi körútján, decemberben pedig a politikust maga Adolf Hitler is fogadta. A Führer távlati terveiben Norvégia rendkívül jelentős stratégiai szereppel bírt, hiszen a Harmadik Birodalom hadiiparában nélkülözhetetlen svéd vasérc az északi királyság – állandóan jégmentes – kikötőin keresztül juthatott el a leggyorsabban Németországba.

A quislingek mintaképe

A Führer elvárásainak megfelelően Quisling az 1939. decemberi titkos tárgyaláson támogatta a skandináv állam megszállásának ötletét, és ígéretet tett Hitlernek, hogy a Wehrmacht bevonulását egy általa végrehajtott puccsal is segíteni fogja. Amikor – a Weserübung hadművelet során – a német erők 1940. április 9-én elözönlötték Norvégiát, a politikus rádióüzenetében bejelentette a hatalomátvételt, ám az államcsíny kudarcba fulladt, az ország közvéleménye ugyanis továbbra is Johan Nygaardsvold miniszterelnök kabinetjét tekintette legitim kormányzó erőnek.

Hitler igyekezett rákényszeríteni VII. Haakont Quisling kinevezésére, miután azonban nem tudta megtörni az uralkodót, Josef Terboven Reichskommissart állította a megszállt ország élére. A kormányfőnek ajánlkozó politikus – a norvég és nemzetközi közvélemény megvetése mellett – a Führer megbízottjával sem ápolt jó kapcsolatot, ezért hamarosan Németországba rendelték. Csak hosszas alkudozás után érte el, hogy a Nasjonal Samling 1940 második felétől szerepet kapjon Norvégia kormányzásában.

Quisling 1940 decemberében – ekkor még Josef Terboven Reichskommissarnak alárendelten – kabinetvezetői pozícióba emelkedhetett, miután pedig Hitler 1942 januárjában úgy döntött, hogy a közvetlen igazgatás helyett egy bábkormány segítségével biztosítja uralmát a skandináv ország felett, a kollaboráns politikus került Norvégia élére. A Nasjonal Samling vezére – akinek neve ekkorra már a németeket kiszolgáló vezetők szinonimájává vált – arra a reményre alapozta politikáját, hogy amennyiben megfelel a Führer kívánságainak, a Harmadik Birodalom idővel békeszerződést köt vele, és helyreállítja az ország függetlenségét. Ennek érdekében Quisling beleegyezett az SS toborzásába, szemet hunyt a Gestapo túlkapásai felett, közreműködött a norvégiai zsidók összeírásában és a deportálásokban, sőt, 1944 elején hazáját a totális háború szolgálatába állította, számításaiban azonban végül csalódnia kellett.

Megcsalatás és megvetés

A kollaboráns miniszterelnök többszöri kérése ellenére a második világháború utolsó hónapjaiban a visszavonuló német erők felégették Norvégia északi területeit, és kegyetlenül megtorolták a polgári lakosságon az ellenállók gerillaakcióit. Quisling Hitler öngyilkossága után arra törekedett, hogy személyes védettségének biztosítása mellett, „békés úton” adhassa át a hatalmat a visszatérő – 1940 óta Nagy-Britanniában tartózkodó – kormánynak, várakozásai azonban ez alkalommal sem teljesültek. Miután 1945. május 7-én elrendelte a hozzá lojális erők kapitulációját, kénytelen volt beleegyezni letartóztatásába, amire a következő napon került sor. A miniszterelnököt az oslói Gimle-palotában vették őrizetbe, melyet arról a helyről nevezett el, ahol a skandináv mitológia szerint a Ragnarök – a világot elpusztító végső csata – túlélői gyülekeznek majd.

A politikust a kollaboránsok ellen indított persorozat részeként bíróság elé állították, és az eljárás során gyilkosság, hazaárulás és sikkasztás vádjában is bűnösnek találták. Quisling tárgyalásán nem próbálta cáfolni az ellene hozott bizonyítékokat, ugyanakkor mégis ártatlannak vallotta magát, és védekezését arra alapozta, hogy tetteivel Norvégia függetlenségét és jólétét igyekezett szolgálni. Álláspontját azután is fenntartotta, hogy 1945. szeptember 10-én a bíróság sortűz általi halálra ítélte őt. Úgy vélte, a történelem igazolni fogja cselekedeteit, és az utókor Szent Olafhoz (ur. 1015–1028) hasonlítja majd, ahhoz az uralkodóhoz, akit a Nasjonal Samling kultikus tisztelettel illetett.

Quisling végül tévedett: bár a későbbi generációk egyes esetekben túl szigorúnak találták a számonkérések során hozott ítéleteket, az ő – 1945. október 24-én végrehajtott – kivégzésének jogosságát sohasem kérdőjelezték meg. A kollaboráns miniszterelnök emlékét Norvégiában napjainkban ugyanazzal a megvetéssel illetik, mint amellyel már életében is szembesülni kényszerült.