rubicon
back-button Vissza
1947. március 12.

A Truman-doktrína meghirdetése

Szerző: Tarján M. Tamás

"…ebben a történelmi pillanatban majdnem minden nemzetnek választania kell két életforma között. Ez a választás azonban gyakran nem lehet önálló. Az egyik út a többség akaratán alapul, és független intézményrendszer, népképviseleti kormányzat, szabad választás, a személyes szabadság garanciája, szólás- és vallásszabadság, illetve a politikai zsarnokság hiánya jellemzi. A másik életút egy kisebbség akaratán alapul, mely a többségre kényszeríti akaratát. Ez terrorra és nyomásgyakorlásra támaszkodik, irányítja a sajtót és a rádiót, befolyásolja a választásokat és elnyomja a személyi szabadságot. Úgy gondolom, hogy az Egyesült Államok politikájának támogatnia kell azokat a szabad embereket, akik ellenállnak a fegyveres kisebbségek, vagy a külső erők alávetési kísérleteinek."
(Harry S. Truman)

1947. március 12-én, a washingtoni Kongresszushoz intézett beszédében fogalmazta meg Harry S. Truman amerikai elnök a később róla elnevezett doktrínát, mely szerint az Egyesült Államoknak kötelessége közbeavatkozni azokban az államokban, ahol a kommunizmus teret hódít.

A jaltai és potsdami konferenciákon tapasztalható szívélyes amerikai-szovjet viszony ellenére 1945-46 fordulóján Winston Churchill sötét jóslata egyre valóságosabbnak tűnt, tudniillik a két nagyhatalom egyszeriben vetélytárssá vált a Hitler utáni új világban. Miután a Szovjetunió láthatóan a lehető legnagyobb területre próbálta kiterjeszteni befolyását, Washington bizalma érthető módon megrendült Sztálinban, mindezt pedig fokozta, hogy a Moszkvából támogatott kommunisták számos országban erőszakos hatalomátvételre törekedtek.

Churchill híres fultoni beszéde után nem csak a közösen ellenőrzött Ausztria és Németország területén kezdődött versenyfutás az egykori szövetségesek között, de hasonló volt a helyzet a polgárháborús Görögországban is, ahol a Görög Kommunista Párt fegyverrel próbált felülkerekedni a monarchistákon. A német kivonulás után a brit hadseregnek sikerült ugyan megakadályoznia a kommunisták totális győzelmét, ám a küzdelemben teljesen kimerült szigetország 1946 végére csődközeli helyzetbe került, ezért az Egyesült Államoktól kért - elsősorban pénzügyi - segítséget.

Truman amerikai elnök, aki a potsdami konferencia után gyökeresen változtatott addigi pacifista álláspontján, kész volt támogatni a görög monarchistákat, ehhez azonban meg kellett nyernie az őt hatalomba juttató republikánusokat is. A politikus 1947. március 12-i kongresszusi beszédével végül pártját és az Egyesült Államok közvéleményét is sikeresen maga mögé állította.

Truman a képviselők előtt elsősorban azzal érvelt a görög kormány támogatása mellett, hogy a világpolitika fordulóponthoz érkezett: a Szovjetunió minden jel szerint az expanzió útjára lépett, vagyis a lehető legtöbb államban megpróbál egy kicsi, ám annál erőszakosabb minoritást hatalomra juttatni. Az elnök arra figyelmeztetett, hogy ez az Egyesült Államok számára súlyos stratégiai veszteséget okozhat, hovatovább az ország biztonságát is veszélyeztetheti.

Truman elnök 400 millió dollárt kért a Kongresszustól ahhoz, hogy Görögország és Törökország számára megfelelő gazdasági és katonai segítséget nyújthasson - a törökök azért kerültek előtérbe, mert Sztálin igyekezett szerződéses úton ellenőrzése alá vonni a Dardanellákat -, és ezáltal megőrizze ezeket az államokat a szabad világ számára. A beszédben a később Truman-doktrínaként elhíresült elv úgy jelent meg, hogy a politikus kijelentette: az Egyesült Államoknak kötelessége támogatni azokat a nemzeteket, melyek szeretnék megőrizni önrendelkezésüket a kommunizmussal szemben.

Ez gyökeres arculatváltást jelentett az amerikai diplomáciában, hiszen a détente - azaz a megbékélés - jelszava helyett a nyílt beavatkozás, a megelőzés került előtérbe, hasonlóképpen Franklin Delano Roosevelt stratégiájához, aki 1937-es beszédében Japánt és a náci Németországot kívánta karanténba helyezni. Ugyanakkor azt is fontos megemlítenünk, hogy a Truman-elv meghirdetésekor a görög krízis sokkal inkább ürügy volt, mint valós ok, hiszen az itteni kommunistákat nem Moszkva, hanem a Tito-féle Jugoszlávia támogatta, mely hamarosan szembefordult Sztálinnal.

Sokan úgy értékelik Truman 1947. március 12-i beszédét, mint a hidegháború nyitányát, az amerikai fél "hadüzenetét", hiszen az elnök által megfogalmazott doktrína nyomán a szuperhatalmak nyíltan szembefordultak egymással. A politikus beszédében ugyanakkor az Eisenhower által 1954-ben megfogalmazott dominóelv csíráit is meglelhetjük, hiszen Truman Görögországot és Törökországot olyan dominókként aposztrofálta, melyek felborulásával a közel-keleti amerikai pozíciók végzetesen meggyengültek volna.

A Truman-doktrína gyakorlatilag egészen 1989-ig meghatározta az Egyesült Államok politikáját, hiszen Koreában, majd Vietnamban az amerikai hadsereg azért avatkozott közbe, hogy elkerülje a Szovjetunió térhódítását. Az 1947. március 12-i beszéd egyébként sikeresnek bizonyult, a Kongresszus megszavazta a 400 millió dolláros támogatást a két "veszélyeztetett" állam számára, a beavatkozás pedig elérte célját: a görög polgárháború 1949-ben a kommunisták kudarcával zárult, az ötvenes években pedig mindkét ország a NATO tagjává vált.