2017. október 21.

1953. június 17. | Kirobban a kelet-berlini felkelés

Szerző: Tarján M. Tamás

1953. június 17-én robbant ki a kelet-berlini felkelés, mely során a Német Demokratikus Köztársaság kiábrándult munkásai kísérletet tettek a Walter Ulbricht főtitkár és Otto Grotewohl miniszterelnök által irányított kommunista rendszer megdöntésére. A zavargásokat a Volkspolizei – az állami rendőrség – és a szovjet hadsereg egy napon belül leverte, a későbbi 1956-os magyarországi, és 1968-ban csehszlovákiai megmozdulásokhoz hasonló módszerekkel járva el.

Németország tartós kettéválása az 1949-es esztendőben vált egyértelművé, miután a három nyugati megszállási övezet helyén létrejött a Német Szövetségi Köztársaság. 1949. október 7-e után a felosztott ország keleti részén – Grotewohl, majd Ulbricht pártfőtitkár irányításával – hasonló sztálinista program valósult meg, mint amilyen a Rákosi-korszak Magyarországát is jellemezte. A gazdaságban a kollektivizálás és az erőszakos iparosítás tervéhez – az NDK kiemelt stratégiai szerepe folytán – túlméretezett katonai program is társult, mely egyes esztendőkben a költségvetés egyötödét is felemésztette. Ennek következtében az életszínvonal fokozatosan romlott, állandósították a háborús időkre jellemző jegyrendszert, miközben a társadalmi feszültségeket a bebörtönzésekkel és a megbízhatatlannak tartott elemek – például az egyházak – üldözésével pattanásig szították. Kelet-Németországban csak azért nem robbant ki előbb egy általános felkelés, mert az elégedetlenek számára – a kettéosztott Berlin révén – kiskapu nyílt a menekülésre, amit rengetegen ki is használtak: a kivándorlás olyan mértéket öltött, hogy néhány év után összeomlás szélére sodorta a gazdaságot.

A válságjelek dacára 1952 júliusában az NDK-t irányító Szocialista Egységpárt kongresszusa az eddigi „fejlődés” gyorsítását vette tervbe, ennek jegyében döntött aztán 1953 májusában a munkanorma emeléséről is. A Központi Bizottság a teljesítmény 10%-os növelését irányozta elő – a fizetés emelése nélkül – amivel tovább szélesítette a rendszer ellenzőinek különben is népes táborát. Ez a lépés már Malenkov szovjet pártfőtitkárt is közbelépésre sarkallta, aki a keletnémet pártvezetőket június elején Moszkvába rendelte, és azonnali irányváltásra utasította őket.

Ulbrichték ennek megfelelően 1953 júniusától csökkentették a mezőgazdasági termékek és fogyasztói cikkek árát, átszervezték az ipartámogatást, miközben igyekeztek visszacsábítani a nyugatra települt földműveseket és munkásokat. Az enyhülés azonban nem a várt eredményeket hozta, sokkal inkább felbátorította a rendszerrel mélységesen elégedetlen németeket. Június 15-én a berlini építőmunkások körében kis létszámú, elszigetelt tüntetések szerveződtek, majd 16-án általános sztrájk tört ki, mely a nyugat-berlini rádióállomás segítségével rövid idő alatt országos méretűvé duzzadt. Június 17-én szinte az összes nagyobb városban zavargások robbantak ki, a kelet-berlini Minisztériumok Házánál pedig reggel 9 órakor már tízezrek gyűltek össze. A tiltakozók ekkor már nem elégedtek meg a rendszer enyhülésével és a párt ígéreteivel, hanem Ulbricht és Grotewohl távozását, többpártrendszert, és szabad választást követeltek.

A feltüzelt tömeg idővel összetűzésbe került a karhatalommal, majd miután ledöntötték a vörös csillagot, és ki akartak tűzni egy német lobogót, elszabadultak az indulatok: a Minisztériumot védő katonák a tömegbe lőttek, majd a Kelet-Berlinbe vezényelt 20 000 fős szovjet haderő – tankok bevetésével – megtisztította a teret. A nap további részében még az Unter den Linden környékén, a Brandenburgi-kapunál, és a város számos részén zajlottak összecsapások, melyek során a szovjet katonák és a keletnémet Volkspolizei karhatalmistái gyakran gyilkos sortüzekkel oszlatták fel a tüntető munkásokat. Estére a különös kegyetlenséggel levert felkelésnek nyoma sem maradt, este fél ötkor Andrej Grecsko, az akció főparancsnoka már arról küldött jelentést, hogy a szovjet csapatok kezükben tartják Kelet-Berlint.

Az 1953. június 17-i véres események a Vöröskereszt becslései szerint 125-200 halálos áldozatot követeltek, akikkel leggyakrabban a karhatalmisták sortüzei és a visszapattanó figyelmeztető lövések végeztek. A nap végén a szovjetek vezetésével rögtönítélő bíróságok alakultak, melyek 5000 embert vettek őrizetbe, és a későbbiek során körülbelül 1200 felkelőt ítéltek kényszermunkára az NDK táboraiban. A kelet-berlini felkelés természetesen heves nemzetközi reakciót váltott ki: Nyugat-Németország például a kommunista rendszer ellen küzdő munkások tiszteletére június 17-ét – egészen a német állam újraegyesítéséig – nemzeti ünneppé nyilvánította, Eisenhower amerikai elnök pedig kommunistaellenes propagandájában használta fel a véres eseményt. A külföldi kampány és a mélyben lappangó elégedetlenség dacára azonban a Német Demokratikus Köztársaság az 1990-es országegyesítésig a szocialista blokk egyik legstabilabb tagja maradt.