2017. szeptember 26.

1955. április 18. | A bandungi konferencia megnyitása

Szerző: Tarján M. Tamás

1955. április 18-án nyitották meg az indonéziai Bandung városában azt az egyhetes afroázsiai konferenciát, ahol a 29 megjelent állam lerakta egy új, a két hidegháborús hatalmi tömbtől elkülönülő politikai közösség alapjait.

A második világháború lezárása után létrejött kétpólusú világrend nem fedte le a bolygó valamennyi országát, de a szocialista és a nyugati hatalmi tömb egyaránt igyekezett a „kívülálló” államokra kiterjeszteni befolyását. Ázsiában és Afrikában a legfontosabb kérdés a dekolonizáció, a gyarmati uralom felszámolása volt, amelyet az egykori gyarmattartók és a függetlenségi harcok során „önzetlen” segítséget nyújtó Szovjetunió is próbált kihasználni. Az Egyesült Államok a kommunizmussal szemben megfogalmazott „dominóelméletre” hivatkozva szintén talált ürügyet arra, hogy beavatkozzon ezeknek az államoknak a belügyeibe. Az 1955-ös bandungi konferencia legfőbb célkitűzése egy szuverén harmadik út felvázolása volt, megtalálva a szuperhatalmaktól független fejlődés lehetséges módjait.

Az indonéz városban rendezett tárgyalások legfőbb előkészítői a házigazdák mellett a volt Brit India utódállamai (pl. India, Pakisztán, Sri Lanka) voltak, fő védnöke és házigazdája pedig Ruslan Abdulgani indonéz külügyi államtitkár lett. A konferencián magukat képviseltető afrikai és ázsiai államok lefedték a világ egynegyedét; az egyik legjelentősebb vendég Csou en-Laj kínai miniszterelnök volt, aki ellen repülőútja során – vélhetően az amerikai titkosszolgálat emberei – sikertelen merényletet követtek el.

A bandungi konferencia eszmei alapját Nehru 1954-es sri lanka-i beszéde fogalmazta meg, aki India és a hozzá hasonló, gyarmati uralom alól felszabadult államok számára az „el nem kötelezettség” politikáját tartotta a legüdvösebbnek. Az egyhetes tárgyalás végén kiadott tízpontos deklarációt aláíró államok hitet tettek az Egyesült Nemzetek Chartájában foglalt emberi jogok betartása mellett, követelte a faji megkülönböztetés eltörlését, az államok szuverenitásának, a nemzetközi jog szabályainak tiszteletben tartását, és kifejezték óhajukat a konfliktusok erőszakmentes, békés megoldása iránt.

A tárgyalások során felmerültek gazdasági kérdések is, a modernizációval egy időben ugyanis a jelen lévő államok próbálták elkerülni a két hatalmi tömb gazdasági-politikai befolyásának növekedését. Bár hivatalosan az Egyesült Államok nem képviseltette magát, Adam Clayton Powell kongresszusi képviselő részt vett a tárgyalásokon és beszédet is mondott, melynek legfőbb célja a kirajzolódó politikai szövetség és az amerikai szuperhatalom közti jó viszony megalapozása volt. Az április 24-én záruló bandungi konferencián nem született semmilyen kötelező érvényű döntés, célja annak demonstrálása volt, hogy vannak harmadik útban gondolkodó államok, melyek együttesen komoly politikai erőt képezhetnek.

A kirajzolódó szövetség az 1961-es belgrádi konferencia után intézményesült, és a hidegháború során olyan államok is csatlakoztak hozzá (például az 1961-es házigazda, a Tito által vezetett Jugoszlávia, vagy a Fidel Castro-féle Kuba), melyek mozgásterüket próbálták növelni hatalmi tömbjükön kívül. A Belgrádban alapított El-Nem Kötelezettek Mozgalma mind a mai napig létezik, jelenleg 118, zömmel afrikai, ázsiai és latin-amerikai ország a tagja, 18 állam pedig megfigyelő státusszal rendelkezik a szervezetben.