2017. április 25.

1956. augusztus 16. | Lugosi Béla halála

Szerző: Tarján M. Tamás

Azt hiszem, én olyan vagyok, mint egy magányos farkas. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem szeretem az embereket, de, az igazat megvallva, csak akkor kedvelem őket, ha lehetőségem van mélyen a szívükbe és fejükbe látni.
(Lugosi Béla)

1956. augusztus 16-án hunyt el Lugosi Béla, a földkerekség talán legismertebb magyar színésze, aki az 1931-es Drakula című filmben nyújtott alakításával tette halhatatlanná nevét.

A férfi, aki a horrorfilmgyártás hőskorának legnépszerűbb „fő gonoszaként” vonult be a történelembe, Blaskó Béla néven, 1882-ben született Lugos városában. A színész egy tehetős bankárcsalád negyedik gyermekeként látta meg a napvilágot, ám idejekorán elszakadt a szülői háztól: Blaskó 12 esztendős korában elszökött otthonról, és kezdetben bányamunkásként tengette életét, majd a színpadon próbált szerencsét. A fiatalember első jelentős közönségsikerét Szabadkán aratta, majd Temesváron és Debrecenben is megfordult, mígnem 1910-ben a Szegedi Nemzeti Színház szerződtette őt társulatához. Blaskó pályája innentől felfelé ívelt, ugyanis egy évvel később már a fővárosi közönség előtt játszhatott, majd 1913-ban felvételt nyert a budapesti Nemzeti Színházhoz. Az első világháború kitörése után a férfi önkéntes katonai szolgálatra jelentkezett az orosz frontra, ahol többször is megsérült, így hazatérésekor kitüntetésben részesült.

A leszerelés után Blaskó művészi karrierje ígéretesen alakult, ugyanis színházi fellépései mellett 1917-től – Olt Arisztid művésznéven – több filmben is szerepet kapott, 1918–19 politikai viharai azonban derékba törték magyarországi pályafutását. Blaskó Béla a tanácsköztársaság idején aktív szerepet vállalt a színészek szakszervezetének megalapításában, ezért a kommunisták bukása után elveszítette munkáját, és emigrációba kényszerült. Előbb Bécsben élt, majd Németországban telepedett le, ahol ismét lehetőséget kapott arra, hogy a filmvásznon szerepeljen – elsősorban Karl May regényeinek filmadaptációiban játszott –, ám a jobb megélhetés reményében hamarosan elhagyta Európát. Blaskó egy kereskedőhajó gépészeként jutott el 1920 decemberében New Orleans városába, majd a New York közelében fekvő Ellis-szigetre utazott, és – az előírásoknak megfelelően – letelepedési engedélyt kért az amerikai kormánytól.

Az Egyesült Államokban a férfi folytatta színházi pályafutását, hiányos nyelvtudása azonban évekig komoly erőfeszítéseket követelt tőle; az angol szövegeket például nem értelem szerint, hanem fonetikusan kellett megtanulnia. A nyelvi nehézségeket kezdetben sikerült kiküszöbölni azzal, hogy Blaskó Béla saját társulatot alakított a tengerentúlra emigrált magyar művészek bevonásával, ám a sikeres turnéknak köszönhetően a színész hamarosan az amerikai producerek látókörébe került. Néhány hónappal azután, hogy Blaskó – elsőként az Egyesült Államokban – színpadra vitte Az ember tragédiáját, szerepajánlatot kapott a New York-i Broadway-n, A pipacs (1922) című darabban. Egy évvel ezután a művész – A néma parancs (1923) című filmben – az amerikai mozik közönsége előtt is debütált; ekkor vette fel a Lugosi Béla művésznevet, melyet néhány éven belül az egész világ megismert.

Lugosi diadalmenete 1927 nyarán kezdődött, amikor a Broadway-n műsorra tűzték Bram Stoker Drakula című regényének színpadi változatát, mely a magyar színész főszereplésével összesen 261 előadást ért meg. A rémtörténet sikerének köszönhetően hamarosan Hollywood is felfedezte magának Lugosi Bélát: a Universal Pictures szerződést ajánlott a férfinak, aki 1931-ben a filmvásznon is magára öltötte Drakula híres köpenyét. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a színész ekkor állt pályafutása csúcspontján, ugyanis robusztus alkatával, mély hangjával és jellegzetes akcentusával valósággal megigézte közönségét. Lugosi kiváló alakításával évtizedekre meghatározta Drakula karakterét, és egyúttal arra késztette a későbbi színészgenerációkat, hogy a vérszomjas gróf szerepében sok szempontból az ő játékát imitálják.

A Drakulának köszönhetően Lugosi a horror műfajának ünnepelt sztárja lett: a következő években valósággal elárasztották őt szerepajánlatokkal, új filmjei – például A Morgue utcai gyilkosságok (1932), a Fehér zombi (1932), vagy A holló (1935) – pedig tovább növelték népszerűségét. A színész ugyanakkor mégsem érezte magát felhőtlenül boldognak, ugyanis azt kellett tapasztalnia, hogy a szakma és a közönség beskatulyázza őt abba a szerepbe, amellyel korábban híressé vált. Lugosi Béla új kihívásokat akart, arra törekedett, hogy más műfajban is megmutathassa kvalitásait, ám erőfeszítései nem jártak eredménnyel. Az emigráns művész „A-kategóriás” ajánlatai és legsikeresebb alakításai a későbbiekben is a horrorhoz – például a Frankenstein fia (1939), a Frankenstein szelleme (1942) és a Bud Abbott és Lou Costello találkozik Frankensteinnel (1948) című alkotásokhoz – kapcsolódtak, igaz, Lugosi az évek során Greta Garbo mellett is feltűnt a Ninocska (1939) című vígjátékban.

A színész 1949-ben a televízióban is bemutatkozhatott, első világháborús sebesülése miatt azonban ekkorra már a fájdalomcsillapítók és a morfium rabjává vált, ezért karrierje hanyatlásnak indult. Lugosi Béla csupán Ed Wood rendezőnek köszönhetően menekült meg a nyomortól, aki a Drakula- és Frankenstein-filmek iránti rajongásától vezetve az 1950-es években számos szerepet ajánlott az általa bálványozott művésznek. Lugosi pályafutása alkonyán olyan „B-kategóriás” – meglehetősen negatív kritikákkal illetett – alkotásokban játszott, mint a Glen, vagy Glenda (1953) vagy A szörny menyasszonya (1955). A hírhedt 9-es terv az űrből (1959) kudarcától már megkímélte őt a sors, ugyanis 1956. augusztus 16-án szívrohamban elhunyt. A legendás színészt Culver City temetőjében, a Drakulából jól ismert fekete köpenyében helyezték végső nyugalomra.

Lugosi Béla neve a halála óta eltelt fél évszázad alatt fogalommá vált: bár fénykorában szabadulni kívánt az általa megszemélyesített vérszomjas gróf karakterétől, napjainkban is a horrorfilmek rajongói ápolják kultuszát.