2017. július 22.

1959. február 16. | Fidel Castro beiktatása

Szerző: Tarján M. Tamás

„A forradalom egy halálig tartó küzdelem a múlt és a jövő között.”
(Fidel Castro)

1959. február 16-án iktatták be a hatalomba Fidel Castro kubai miniszterelnököt, akinek egyeduralma alatt hamarosan kiépült a nyugati félgömb legelső kommunista állama.

Castro egy gazdag cukornádültetvényes gyermekeként, Kuba szigetének keleti felén látta meg a napvilágot, az 1926. esztendőben. A fiatalember Havannában, az ország legelőkelőbb gimnáziumában, majd a főváros egyetemének jogi karán tanult, közben pedig az ifjúság politikai mozgalmaiban is aktivizálta magát. Fontos megjegyezni, hogy Fidel Castrót – Che Guevarával ellentétben – hosszú ideig nem a marxizmus, hanem az Amerika-ellenesség vezérelte útján, amit a jezsuitáknál és az egyetemen eltöltött évek érleltek meg benne. Ez a gyűlölet arra sarkallta a fiatalembert, hogy a második világháború után részt vegyen a Washington által támogatott latin-amerikai diktatúrák elleni szervezkedésben, így például harcolt a dominikai elnök, Rafael Trujillo megbuktatásáért, a kolumbiai Bogotában pedig utcai megmozdulásokat szervezett.

Castro hazatérése után képviselőként indult az 1952. évi választásokon, a megmérettetésre azonban sohasem került sor, ugyanis Fulgencio Batista tábornok váratlanul puccsot hajtott végre és diktatúrát épített ki Kubában. A fiatal forradalmár tehát saját hazájában is szembekerült az Egyesült Államok nagyhatalmi érdekeivel, ezért újabb szervezkedésbe fogott, 1953. július 26-án pedig társaival megkísérelte elfoglalni a havannai Moncada laktanyát.

A sikertelen puccskísérlet után Fidel Castrót 15 év börtönbüntetésre ítélték, az Egyesült Államok nyomására és hatalmának megszilárdulására való tekintettel azonban Batista 1955-ben amnesztiát hirdetett az 1953-as szervezkedés résztvevőinek. A forradalmár ekkor Mexikóba távozott, ahol öccse, Raul Castro és az argentin Che Guevara támogatásával megszervezte a Július 26-a Mozgalmat, melynek legfőbb célja Batista rendszerének megbuktatása lett. Castro és 81 társa 1956 decemberében, a Granma nevet viselő jacht fedélzetén tért vissza a szigetországba, a partraszállás azonban olyannyira katasztrofálisra sikerült, hogy a forradalmárok mindössze 12-en maradtak.

Ennek ellenére Castro és társai végül mégis felül tudtak kerekedni Batistán, ugyanis a keleti országrészben ütőképes – körülbelül 1000 fős – gerillacsapatot toboroztak, mely helyismeretének köszönhetően az elnök tizenkétszeres haderejével szemben is eredményesen vehette fel a harcot. A Július 26-a Mozgalom által hirdetett fegyveres felkelés az 1958. december 31-i Santa Clara-i rohammal vívta ki a végső diadalt, mivel másnap Fulgencio Batista örökre elhagyta Kuba szigetét. A forradalom hivatalosan is győzedelmeskedett, az ideiglenes kormányt pedig 1959. február 16-án felváltotta Fidel Castro uralma.

A Kubában végbement politikai változásokat kezdetben az Egyesült Államok sem ellenezte, Castro azonban hamarosan államosította a szigeten található üzemek, bankok, egyéb vállalatok és ültetvények döntő többségét, ami teljes mértékig ellenkezett Washington érdekeivel. A szomszédos szuperhatalom először gazdasági nyomásgyakorlással, embargóval kísérelte meg „jobb belátásra téríteni” Castrót, 1961-ben pedig a CIA aktív támogatásával emigránsok szálltak partra Kubában azzal a céllal, hogy megdöntsék a fennálló kormányt. A Disznó-öbölben történt incidens azonban az Egyesült Államok kudarcával zárult, ráadásul logikusan azt eredményezte, hogy Castro – elsőként a nyugati félgömbön – a hruscsovi Szovjetunió oldalára állt a kétpólusú világban. Az amerikai partok közvetlen közelében fekvő Kuba a későbbiekben jelentős gazdasági és katonai támogatást kapott Moszkvától, sőt, a szovjetek 1962 során nukleáris rakétarendszert telepítettek a szigetre, ami egy ideig világháborús konfliktussal fenyegetett.

A kubai rakétaválság szerencsére fegyveres összecsapás nélkül zárult, Fidel Castro pedig a következő évtizedekre az amerikai nyomás ellenére is megőrizhette hatalmát, hiszen a Szovjetunió és a KGST minden támogatást megadott számára. A szocialista szuperhatalom 1991. évi összeomlása nehéz helyzetbe hozta a Castro-rezsimet, Kuba azonban az európai tőkének és a turizmusból eredő bevételeknek hála megőrizte stabilitását és régi berendezkedését. Kuba napjainkban is azon kevés államok közé tartozik, melyek a rendszerváltások után is megtartották a szocialista politikai rendszert, amit, úgy tűnik, Fidel Castro közelmúltbeli visszavonulása sem rendített meg.