2017. augusztus 19.

1961. augusztus 13. | A berlini fal „alapkőletétele”

Szerző: Tarján M. Tamás

„Senkinek sem áll szándékában falat építeni!”
(Walter Ulbricht, az NDK pártfőtitkára, 1961. június 15.)

1961. augusztus 13-án hajnalban húzta fel az NDK hadserege a Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó szögesdrótot, melyet néhány napon belül áthatolhatatlan fal váltott fel, és majdnem három évtizedre kettészakította a német fővárost.

Miután a Harmadik Birodalom 1945 tavaszán kapitulált a szövetségesek előtt, a Jaltában született megállapodás szerint a győztesek négy – egy szovjet, egy amerikai, egy francia és egy brit – megszállási övezetre szabdalták szét az új határok közé szorított Németországot. Berlin területe e felosztás szerint a szovjet zónába került volna, a szövetségesek azonban úgy határoztak, hogy a tervezett újraegyesítésig közösen látják el a főváros katonai ellenőrzését. Mint ismeretes, a hidegháborús konfliktus eszkalálódása végül nem tette lehetővé az ideiglenesnek tervezett állapot felszámolását: Sztálint gyanúval és félelemmel töltötte el a brit, francia és amerikai zóna – a későbbi NSZK területét magába foglaló Trizónia – egyre szorosabbá váló együttműködése, ezért 1948 nyarán kísérletet tett arra, hogy Nyugat-Berlin blokád alá helyezésével a város egészét a Vörös Hadsereg fennhatósága alá vonja. A nyugati szövetségesek egy 11 hónapon át fenntartott légihíd segítségével meghiúsították a diktátor tervét, a hidegháborús „forró pont” felszámolása érdekében azonban kénytelenek voltak kompromisszumot kötni. A berlini blokád után rögzült Németország kettéosztottsága, amit az NSZK és a szocialista blokkhoz csatlakozó NDK születése pecsételt meg.

Az Európát átszelő Vasfüggöny tehát a német területeket is kettéhasította, az egykori főváros azonban továbbra is kivételes státust élvezett. A hidegháborús szuperhatalmak sokáig elzárkóztak attól, hogy az egységes infrastruktúrával rendelkező Berlint is két részre osszák, igaz, az évek során bizonyos korlátozásokat életbe léptettek. 1952-ben a nyugati városrész lakói számára megtiltották az NDK-ba való beutazást, Kelet-Berlinben pedig súlyos adóterhekkel sújtották azokat, akik a jobb fizetéssel kecsegtető „kapitalista” oldalon vállaltak állást. A helyzet ellentmondásosságát az mutatja meg leginkább, hogy az 1950-es években így is több, mint 60 000 keleti munkást alkalmaztak Nyugat-Berlinben, akik az ottani erős márkával a szocialista állam gazdaságára is jótékony hatást gyakoroltak.

A nyitottság tehát kezdetben kölcsönös előnyöket biztosított a felek számára, az idő múlásával azonban az NDK egyre komolyabb fenyegetésként élte meg azt, hiszen a két Németország teljesen eltérő irányban fejlődött. A keleti részen tapasztalható nyomorúságos körülményekkel és terrorral szemben az NSZK szabadságot és jólétet kínált – lásd. az ’50-es évektől megmutatkozó „német csodát” –, amit a határokon szögesdrót és aknazár választott el a szocialista állam polgáraitól, ám Berlinben csupán pár utcányi távolságot kellett megtenniük érte. Ennek eredményeként a fővároson keresztül 1949–61 között hatalmas tömegek szöktek nyugatra: az NDK 17 millió lakosából mintegy 2,6 millióan vándoroltak át az NSZK területére, ez a folyamat pedig súlyos munkaerőhiányt idézett elő a szocialista államban. A krízis az 1961-es esztendőben tetőzött, ugyanis a berlini határszakasz lezárásáig – tehát augusztus 13-áig – több mint 207 000 ember távozott az NDK-ból.

Tekintve, hogy a szocialista állam semmilyen tekintetben nem versenyezhetett az NSZK-val, a pártvezetés az összeomlást kizárólag úgy kerülhette el, ha megszünteti a kivándorlás lehetőségét. Walter Ulbricht, a kommunista párt főtitkára ugyan még 1961 júniusában is tagadta azt a vádat, hogy az NDK kormánya falat akar emelni Berlin közepén, a valóságban azonban már csak arra várt, hogy Hruscsov jóváhagyja tervét. Erre 1961 nyarán került sor, így Ulbricht az augusztus 12-i pártértekezleten bejelentette a fővárosi határszakasz teljes lezárását. Másnap éjfél után alig egy órával keletnémet katonákat vezényeltek a korábbi brit–francia–amerikai zóna határára, akik hajnalra ismét elvágták a nyugati városrészt a külvilágtól. Az övezeteket összekötő utcák burkolatát feltörték, a határon áthaladó metró- és vasútszakaszokat lezárták, és mintegy 160 kilométer hosszú drótkerítést telepítettek Nyugat-Berlin köré.

Az akadályrendszer, melyet néhány napon belül betonfal váltott fel, nem csak a fővároson belül húzódott, hiszen az egykori brit–francia–amerikai zóna minden oldalról az NDK területével volt határos; fontos viszont megemlíteni, hogy a keletnémet hadsereg ezúttal nem vonta blokád alá a városrészt, hanem különböző tranzitvonalak kijelölésével biztosította az összeköttetést Nyugat-Berlin és az NSZK között. A drótkerítés villámgyors felhúzása természetesen nemzetközi botrányt okozott, az amerikai diplomácia azonban gyakorlatilag tehetetlennek bizonyult az NDK törekvéseivel szemben. Augusztus 15-én megkezdődött a betonfal építése, mely az állandó bővítések következtében az esztendők alatt áthatolhatatlan erődrendszerré terebélyesedett. Az 1980-as években a korábbi primitív drótakadály helyén már egy 3,5 méter magas és 1 méter széles monstrum húzódott, ahol többek között egy második fallal, árokrendszerrel, őrtornyokkal, kutyás határőrökkel és helyenként aknamezők létesítésével igyekeztek elrettenteni az esetleges határsértőket.

A fenyegetés dacára a kelet-berliniek már az első napoktól fogva igyekeztek kijátszani a fegyveres őrség figyelmét: az építkezésre felügyelő katonák közül például 85 fő dezertált az NSZK területére, de a civilek közül is rengetegen vállalták a kockázatot annak érdekében, hogy nyugatra juthassanak. Kezdetben a falmászás mellett sokan gépkocsival akarták áttörni a betonépítményt, illetőleg a zóna határán álló épületek ablakain keresztül próbáltak elmenekülni a keleti városrészből, a védelmi rendszer bővülése azonban egyre merészebb ötleteket inspirált. Akadtak, akik alagútásással kísérleteztek, míg mások házi készítésű léghajóval próbáltak átrepülni az akadályok felett, miután azonban a határsértőkre azonnali tűzparancs volt érvényben, az elkeseredett polgárok közül sokan – becslések szerint körülbelül kétszázan – életükkel fizettek merészségükért. A berlini fal fennállásának 28 esztendeje alatt a világ kettéosztottságának, a hidegháborúnak és a kommunista diktatúra embertelenségének jelképévé vált: családokat és barátokat szakított szét, hogy aztán a Szovjetunió hanyatlásával 1989 novemberében éppen olyan gyorsan omoljon össze, mint ahogyan felépült.