2017. október 17.

1962. október 14. | A kubai rakétaválság kezdete

Szerző: Tarján M. Tamás

„Szemtől szembe néztük egymást, és a másik egyszer csak pislogott.”
(Dean Rusk amerikai külügyminiszter)

1962. október 14-én robbant ki a kubai rakétaválság, miután amerikai kémrepülőgépek felvételei alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunió nukleáris töltetek befogadására alkalmas rakétákat telepített a karib-tengeri szigetre. A váratlan offenzív lépés komoly konfliktust eredményezett a két nagyhatalom között, Kennedy amerikai elnök és Hruscsov pártfőtitkár azonban végül tárgyalásos úton rendezték a vitát, ezzel pedig megelőzték egy nukleáris világháború kirobbanását.

Kuba az Egyesült Államok védelme szempontjából mindig is kulcsfontosságú volt, amit kiválóan mutat, hogy Washington az 1898-as spanyol–amerikai háború után számos módon – például a Platt-nyilatkozattal – korlátozta az új állam szabadságát, és máig katonai bázist tart fenn a szigeten. Az amerikaiak számításába ugyanakkor 1959-ben „hiba” csúszott, Fidel Castro ugyanis egy sikeres forradalom – és polgárháború – után elüldözte Fulgencio Batistát, és egy szocialista rendszert épített ki. Az Egyesült Államok először a jelentős kubai vállalatok államosítása nyomán került szembe Castróval, hamarosan azonban a diktátor külpolitikai orientációját is komoly kockázati tényezőnek ítélte meg, ezért a hatvanas évek elején a CIA titkos programot indított az országba érkező politikai menekültek kiképzésére. Kennedy elnök 1961 áprilisában aztán a tettek mezejére lépett, ekkor ugyanis a kubai emigránsok – CIA-támogatással – megkísérelték megdönteni Castro uralmát, a Disznó-öbölbe tervezett partraszállásuk azonban csúfos kudarcot vallott.

A támadással – amellett, hogy a hidegháborús szuperhatalmak viszonyát a mélypontra vitte – az Egyesült Államok éppen azt érte el, hogy Castro még szorosabbra fűzte viszonyát a Szovjetunióval, és katonai támogatást kért Moszkvától. Hruscsov természetesen nagyon segítőkésznek bizonyult a kubai diktátorral szemben, hiszen a karib-tengeri sziget mindössze 90 mérföldre feküdt az amerikai partoktól. 1961 során a Szovjetunióban nagyarányú rakétagyártás kezdődött, a konfliktust megelőző hónapokban pedig katonai tanácsadók hada, és számos gyanús rakományt szállító hajó érkezett Kuba kikötőibe. A szervezkedésről az Egyesült Államok híres U–2-es kémrepülőgépei révén viszonylag hamar tudomást szerzett, ám sem Kennedy, sem Robert McNamara védelmi miniszter nem gondolta, hogy a Szovjetunió hajlandó lesz véghezvinni egy ilyen kockázatos és provokatív lépést.

Az amerikai politikusok végül tévedtek, Hruscsov pedig mint a rakétaválság fő felelőse vonult be a történelembe, holott a két szuperhatalom biztonságpolitikai helyzete a látszólagosnál sokkal összetettebb volt: tény, hogy a kubai rakéták rendkívüli fenyegetést jelentettek az Egyesült Államok számára, de azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Washington – Nagy-Britanniában és Törökországban elhelyezett arzenáljával – szintén képes lett volna komoly csapást mérni riválisára. A szovjet lépés tehát sok szempontból inkább válaszlépés volt, amire Hruscsovot az állampárt keményvonalas politikusai egyébként is régóta ösztönözték.

Kémrepülőgépeinek köszönhetően az Egyesült Államok augusztus vége óta információval rendelkezett arról, hogy Kuba „készül valamire”, ám a nyugtalanító rakétaállásokról Kennedy még ekkor is úgy vélte, hogy azok a sziget védelmét szolgálják majd. Sajnos jóhiszeműségét a titkosszolgálatok értesülései nem erősítették meg, a CIA ugyanis szeptember 27-én arról kapott hírt, hogy Castro nukleáris töltetekkel rendelkezik, az október 14-én készített kémfelvételek pedig olyan föld-levegő rakétákat örökítettek meg, melyek képesek voltak azokat célba is juttatni. A Szovjetunió az amerikai partoktól 90 mérföldre közepes hatótávolságú – többek között R–12 Dvina típusú – fegyvereket telepített, melyek akár több ezer kilométer távolságban fekvő városokat is el tudtak pusztítani. Ezzel egyértelművé vált, hogy a leleplezett fegyverkezés nem – csak – a védelmet szolgálja. Az október 14-i felfedezéssel kezdetét vette a hidegháború történetének legforróbb két hete, melyet később kubai rakétaválságnak neveztek el.

A konfliktus első hete természetesen úgy zajlott, hogy arról az Egyesült Államok biztonságáért felelős tábornokokon és Kennedy elnökön kívül senki – egyetlen a NATO-tagállam vezetője – sem tudott. Mindeközben az U–2-esek újabb „kirándulásai” nyomán világossá vált, hogy Kubában legkevesebb négy szovjet rakétasiló vár egy esetleges tűzparancsra, vagyis az amerikai nagyhatalom olyan hátrányba került, amit a Mexikói-öböl környékén mozgósított csapatokkal nem lehetett kiegyenlíteni. A CIA és a hadsereg vezetői hosszú napokon keresztül ostromolták Kennedyt azért, hogy indítson inváziót, vagy megelőző légicsapást a Szovjetunió és Kuba ellen, az elnök azonban – szerencsére – kitartott a békés megoldás mellett, mivel rettegett egy esetleges nukleáris háború kitörésétől.

A katonai vezetők végül annyit ki tudtak csikarni belőle, hogy egy esetleges összeütközés után szabad kezet adjon a hadseregnek, de mint látni fogjuk, később ezt az ígéretét sem váltotta be. Miután Kennedy számba vette a lehetőségeket, október 21-én a briteket, majd az egész világot tájékoztatta a fennálló konfliktushelyzetről, másnap pedig televíziós beszédet tartott, mellyel az Egyesült Államok polgárait igyekezett megnyugtatni a pattanásig feszült helyzetben. Ugyanezen a napon, október 22-én az amerikai haditengerészet blokádot vont Kuba köré, melynek megsértése casus bellivel ért volna fel; túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a világ lélegzet-visszafojtva figyelt, hiszen a harmadik világháború kitörése egy karnyújtásnyira tűnt.

Kennedy előbbi lépése végül bölcs választásnak bizonyult, ugyanis a nyilvánosság bevonásával a felek kimozdultak a kialakult patthelyzetből, bilaterális úton és az ENSZ-ben pedig a két szuperhatalom hamarosan kommunikációra kényszerült. Ez a párbeszéd már-már etikettszerű vádaskodással kezdődött, mely során az amerikai fél „félrevezetéssel” vádolta meg a Szovjetuniót, Hruscsov pedig azzal vágott vissza, hogy Kennedy provokálta Moszkvát, mivel így akarta növelni csökkenő támogatását. Néhány nap után, október 26-án aztán a szovjetek felajánlották, hogy lebontják a Kubában kiépített rakétaállásokat, amennyiben az Egyesült Államok garantálja, hogy nem próbálja megváltoztatni az ország szocialista berendezkedését.

Egy nappal később, 27-én Hruscsov egy második ajánlatot is küldött, melyben már a Törökországban fenntartott amerikai rakétabázisok megszüntetését is követelte. Bár ezen a napon egy U–2-es kémrepülő lelövése és egy másik elfogása nyomán a két nagyhatalom majdnem hadiállapotba került, Kennedy – a kardcsörtető tábornokoknak ellentmondva – nyilvánosan elfogadta a pártfőtitkár első ajánlatát – öccse, Robert Kennedy pedig a kulisszák mögött beleegyezett a második feltételeibe is. Október 28-án Hruscsov bejelentette a rakéták hazaszállítását, ezzel a válság gyakorlatilag véget ért.

A két szuperhatalom vezetői tehát – valószínűleg a lehetséges következményektől elborzadva – végül a kompromisszumos megoldást választották, egyúttal pedig vérontás nélkül véget vetettek a hidegháborús időszak legforróbb konfliktusának. Paradox módon Kennedy és Hruscsov megegyezését utóbb mindkét oldal politikai és katonai vezetői elégedetlenül fogadták: Curtis LeMay tábornok például az amerikai történelem legnagyobb vereségének nevezte az alkut, a szovjet pártfőtitkár pedig négy évvel később pozíciójával fizetett azért, mert nem volt hajlandó beleugrani egy, az egész emberiség pusztulásával fenyegető esztelen háborúba.