rubicon
back-button Vissza
1966. július 30.

Angol győzelem a futball-világbajnokság döntőjében

Szerző: Tarján M. Tamás

„Sohasem futott át az agyunkon, hogy veszíthetünk.”
(Bobby Moore angol csapatkapitány)

1966. július 30-án játszotta az NSZK és Anglia válogatottja a nyolcadik futball-világbajnokság döntőjét, mely utóbb nem csak a házigazda győzelme, de egy vitatott találat miatt is különösen emlékezetes maradt.

A FIFA még 1960 augusztusában döntött arról, hogy az 1966. évi világbajnokságot a labdajáték szülőhazája, Anglia rendezheti meg. A szigetországban komoly várakozás előzte meg a sporteseményt, ugyanis a labdarúgás „feltalálói” addig a nemzetközi porondon rendre csúfos kudarcot vallottak: az angol nemzeti tizenegy 1950 óta vett részt a világversenyeken, de a negyeddöntőnél tovább sohasem jutott. A szigetországon kívül élő szakértők az áttörésre 1966-ban sem láttak több esélyt, hiszen a 16 meghívott ország közül a címvédő Brazília, az NSZK, a Szovjetunió, de az 1964-es tokiói olimpián aranyérmes – többek között Mészöly Kálmánnal és Bene Ferenccel felálló – Magyarország válogatottja is félelmetes játékerőt képviselt. A tornát a négy évvel korábbról ismert rendszerben bonyolították le, vagyis a csapatokat ezúttal is négy kalapból négy csoportba sorsolták, ahonnan az első kettő együttes jutott a kieséses szakaszba.

Hazánk a második kalapban foglalt helyet, és Brazíliával, Portugáliával, valamint Bulgáriával került egy kvartettbe, ahonnan Mészölyék az Eusebió vezérelte luzitánok elleni vereség dacára később – a címvédőt is legyőzve – a negyeddöntőbe jutottak, ám a Lev Jasin-féle szovjet válogatott megálljt parancsolt nekik. Az angliai világbajnokság nem volt mentes a szenzációktól, ezzel együtt pedig a szervezők a botrányoktól sem menekültek meg: az első nehézségek már a kvalifikáció alatt, a rájuk kényszerített plusz selejtezőkör miatt tiltakozó afrikai államok bojkottjával jelentkeztek, majd 1966 márciusában egy hétig a győztesnek járó Jules Rimet-kupa eltűnése borzolta a kedélyeket. A labdarúgótorna alatt a legnagyobb meglepetést valószínűleg a címvédő brazilok és a házigazda ellen elvérző argentinok korai kiesése okozta, amiért a dél-amerikaiak később – nem egészen alaptalanul – az európai bírókat okolták. A világbajnokság döntőjében végül a szovjeteket legyőző NSZK és az Argentína után Portugália felett is egy góllal diadalmaskodó Anglia válogatottja találkozhatott.

A szigetország lakói számára történelmi jelentőséggel bíró mérkőzésre 1966. július 30-án, 98 000 néző előtt került sor a londoni Wembley Stadionban. A parázs hangulatú meccs látszólag a papírformának megfelelően kezdődött, ugyanis Helmut Haller lövésével a németek már a 12. percben megszerezték a vezetést, ám Alf Ramsey „fiai” csupán hat percig maradtak hátrányban. Geoff Hurst fejjel egyenlített, a második félidő derekán – a 78. percben – pedig Martin Petersnek köszönhetően már Anglia került a világbajnoki cím közelébe. Az NSZK válogatottja persze ez alkalommal sem cáfolt rá hírnevére: Wolfgang Weber a 89. percben egalizált, találata azonban komoly felháborodást váltott ki az angolok körében, akik váltig állították, hogy a gól előtt Karl-Heinz Schnellinger kézzel ért a labdához. A reklamáció ellenére következett a hosszabbítás, ahol a házigazdák egy Weberénél sokkal vitathatóbb találattal vették vissza a vezetést.

A 101. percben Geoff Hurst, az első angol gól szerzője tüzelt kapura, az pedig mindmáig vita tárgyát képezi, hogy a lécről levágódó labda pontosan hova is érkezett. A világ egyik legjobbjának tartott svájci játékvezető, Gottfried Dienst a szovjet Tofik Bahramov partjelző véleményére hagyatkozva gólt ítélt, ám a nézőtérről készített – javarészt amatőr – filmfelvételek és matematikai számítások alapján majdnem biztosan állíthatjuk, hogy a labda nem haladt át teljes terjedelmével a gólvonalon. A különbséget csak centiméterekben lehet mérni, ennek ellenére a világbajnoki döntő után számos legenda született arról, hogy az azerbajdzsáni nemzetiségű Bahramov miért a németek kárára ítélt; egyesek úgy tartják, a partjelző ily módon „bosszulta meg” a szovjetek kiesését, míg mások azt állítják, a férfi egyetlen szóval indokolta döntését: Sztálingrád.

Bahramov esetleges motivációjától függetlenül ez az ítélet és a később köznevesülő „Wembley-gól” eldöntötte a világbajnoki cím sorsát. Miután az NSZK válogatottja hátrányba került, a hosszabbítás hátralévő perceiben kénytelen volt támadóbb szellemben játszani, és ezt kihasználva a mérkőzésen mesterhármast jegyző Geoff Hurst a mérkőzés lefújása előtti pillanatokban 4:2-re módosította az eredményt. Mindmáig ő az egyedüli, aki világbajnoki döntőben három gólt is szerzett, utolsó találatával pedig bebiztosította a vendéglátók győzelmét. A labdajáték feltalálói 100 év után felértek a világfutball csúcsára, igaz, ezt követően – az 1990-es torna kivételével – újabb szűk esztendők következtek az angol válogatott számára.