Megkezdődik a kínai kulturális forradalom

Szerző: Tarján M. Tamás

1966. május 16-án indította meg a Kínai Kommunista Párt Mao Ce-tung vezetésével a kulturális forradalmat.

Kína 1949. október 1. óta szocialista berendezkedésű állam volt, melyet Mao 1954-ig a központi kormány vezetőjeként, az új alkotmány bevezetése után pedig államfőként tartott a kezében. A nagy proletár kulturális forradalom nem az első sztálinista reformkísérlet volt, 1958 januárjában, az első kínai ötéves terv befejezése után Mao meghirdette a „Nagy Ugrás” névvel illetett gazdasági programot, mely arra volt hivatott, hogy Kínát a nehézipar felduzzasztásával modern ipari országgá fejlessze (vö. Magyarország Rákosi-korszak idején folytatott gazdaságpolitikájával).

A Nagy Ugrás kivitelezői hatalmas tömegeket csoportosítottak vidékről a nagyvárosi üzemekbe, miközben nem vették figyelembe az élelmiszer-termelésben okozott kieséseket, melyek 1959 nyarára éhínséget okoztak, főleg a szegényebb belső-ázsiai vidékeken. A szovjet gazdaságpolitika másolása – az 1931-33-as ukrajnai esethez hasonlatos – katasztrófához vezetett, amit Mao végtelen cinizmussal gyakran a számára megbízhatatlannak tartott társadalmi csoportok megsemmisítésére használt fel. A Nagy Ugrás kudarca 1962-re lett nyilvánvaló.

Az újabb küzdelem a Kínai Kommunista Párton belül az 1966. május 16-án kiadott pártértesítéssel kezdődött meg, mellyel Mao Ce-tung Lin-Piao védelmi miniszter támogatásával kibuktatta a hatalomból a legbefolyásosabb politikusokat, köztük Teng Hsziao-pinget is. Mao még mindig a sztálini ideológiát vallotta és úgy vélte, mind a Hruscsov, majd Brezsnyev vezette Szovjetunió, mind pártbeli ellenfelei a „jobboldali burzsoázia” pártján állnak, s a proletárdiktatúra létét veszélyeztetik. A sztálinista kulturális forradalom célja elsősorban ezeknek az ellenforradalminak nyilvánított – valójában rivális – elemek megsemmisítése volt.

Ezzel egy időben Mao harcot hirdetett Kína több ezer éves kulturális öröksége ellen. Az iskolákban 1966 őszétől szünetelt az oktatás, az egyetemek bezárták kapuikat és a túlfanatizált fiatalokból Vörös Gárdát szerveztek, melyek halomra gyilkolták a tanárokat és a Maóval szemben álló „megbízhatatlan értelmiségieket”. „Pusztítsd el a régi világot, hogy újat alkothass” – adta ki Mao a jelszót, aminek jegyében tömegesen rombolták le a kínai történelem legkiemelkedőbb alkotásait, műemlékeket rongáltak, könyveket és tekercseket égettek, hogy megszabaduljanak a „burzsoá” múlttól.

A vörösgárdisták nem kímélték az ország nemzeti kisebbségeit sem, leromboltak több ezer tibeti buddhista szentélyt, hajtóvadászatot rendeztek Belső-Mongóliában és az iszlám hitet valló ujgurok között is. A kulturális forradalom első három évében Mao sikeresen megszabadult legfőbb ellenfeleitől, ezért feloszlatta és a hadsereg erejével pacifikálta a Vörös Gárdát, de országában fenntarthatatlan állapotot teremtett. A közművelődés és közélet szinte minden orgánuma szünetelt, az iskolák mellett bezártak a színházak, mozik, könyvtárak, a szórakozás minden formája tiltott volt, miközben az értelmiségiek nagy része része nehéz fizikai munkát végzett vidéken.

Az ortodox sztálinista Kína társadalmi és gazdasági válságba került, miközben 1969-ben kis híján háborúba keveredett az ellenforradalminak tekintett, brezsnyevi Szovjetunióval is. A hetvenes évek elején Mao kénytelen volt visszavenni a hatalomba számos párttársát (köztük Teng Hsziao-pinget) és véget vetni országa elzárkózásának, melyet 1971-ben az amerikai asztalitenisz-válogatott (ez volt az ún. „pingpong-diplomácia”), következő évben pedig Nixon amerikai elnök látogatása jelzett.

A teljesen értelmetlen, felbecsülhetetlen értékű pusztulást eredményező kulturális forradalom egyre enyhülő formában Mao Ce-tung 1976. szeptember 9-én bekövetkező haláláig zajlott. Mao uralmát követően a Kínai Kommunista Párt hibásnak minősítette a kulturális forradalmat, de a párt tekintélyének megőrzésének érdekében a fő felelősséget az ún. Négyek Bandájára – Mao feleségére, Csiang Csingre és az ő politikai szövetségeseire – hárították át. A sikertelen forradalom után a hatalom Teng Hsziao-ping kezében összpontosult, vezetésével Kína megkezdhette útját a mai kapitalisztikus berendezkedés felé.