2018. január 18.

1968. január 11. | Seress Rezső öngyilkossága

Szerző: Tarján M. Tamás

"Ne beszélj olyan sokat, Rezső, mert mindjárt beduglak a mellényzsebembe. – Akkor, barátom – nevet vissza Seress –, több lesz a zsebedben, mint a fejedben…" (Anekdota)

„Nem muzsikus – csak zseni.” (Otto Klemperer)

1968. január 11-én követett el öngyilkosságot Seress Rezső zeneszerző, zongoraművész, a Horthy-korszak egyik legnagyobb hatású előadója, aki Szomorú vasárnap című slágerével világszerte híressé tette nevét.

A kiváló zeneszerző, aki hosszú pályafutása során sohasem tanult meg kottát olvasni, és gyakran csak fél kézzel játszott a zongorán, 1889-ben, Spitzer Rudolf néven látta meg a napvilágot egy zsidó felmenőkkel bíró, de már kikeresztelkedett család gyermekeként. A kirívóan alacsony termetű – mindössze 156 cm magas – fiatalember egy vándorcirkuszban, artistaként kezdte meg „szórakoztatóipari” pályafutását, miután elszökött a szülői háztól. Seress tehetséges légtornásznak bizonyult, cirkuszi karrierje azonban hamar félbeszakadt, ugyanis egy előadás előtt Vecsésen – gyakorlás közben – leesett a trapézról, és kis híján életét vesztette. A fiatalember több hónapon át lábadozott a budapesti Korányi Klinikán, felépülése után pedig belevetette magát a főváros éjszakai életébe, ahol Bilicsi – akkor még Grawatsch – Tivadarral való találkozásának köszönhetően pályafutása új fordulatot vett.

A későbbi népszerű táncos-komikus egy átmulatott éjszaka során rábeszélte Seresst, hogy lépjen be vele Rákosi Szidi színitanodájába, ahol a férfi 1920-ban – Vaszary Pirivel és Halmay Tiborral egy időben – végzett. Kezdő színészként, az első világháború és a trianoni béke súlyos megpróbáltatásaitól szenvedő országban Seress Rezsőre nem várt ígéretes karrier: az 1910-es évek közepétől a Margitszigeten, vidéki társulatoknál, majd a városligeti Műszínkörben lépett fel, szerény keresete azonban nem volt elegendő a nyomor leküzdéséhez. Seress számára végül a városligeti színtársulat ódon zongorája kínált felemelkedési lehetőséget a budapesti éjszakában, melyhez először önmaga szórakoztatása érdekében ült le, idővel azonban a Műszínkör igazgatója felfigyelt a férfi tehetségére, és „koncerteket” szervezett neki.

A kopott díszletek előtt tartott előadásokon Seress hamarosan saját szerzeményeit is a közönség elé merte bocsátani, dalainak szentimentális, borongós hangulata pedig villámgyorsan meghódította a hallgatóság szívét. A művész szerencsés időpontban került reflektorfénybe, ugyanis az 1920-as évek elején Magyarországon – a trianoni békeszerződés értelmében – tilos volt a hanglemezgyártás, míg a rádiózás a felsőbb társadalmi rétegek kiváltságának számított. Ekkoriban a fővárosban még az élőzene hódított, így szomorkás melódiáinak köszönhetően Seress Rezső – vagy ahogy barátai és rajongói hívták, a „kis Seress” – neve egész Budapesten ismertté vált.

Népszerűségének köszönhetően a férfi 1925-ben Nádor József zeneszerző pártfogásába került, aki beajánlotta őt a főváros egyik előkelő mulatójába, a VII. kerületi Kulacs Vendéglőbe. Itteni keresetéből a zongorista hamarosan lakást vásárolt, ezzel egy időben pedig művészi karrierje is kezdetét vette. Szintén 1925-ben jelent meg Seress Rezső első dala, a „Még egy éjszaka”, mely villámgyorsan közkedveltté vált, és a szerző elmondása szerint 16 000 példányban kelt el. A „kis Seress” aztán hamarosan a „Ki volt az az asszony, akinek a szíve…” kezdetű slágerrel előző sikerét is túlszárnyalta, és Budapest egyik legnépszerűbb előadója lett, akinek szomorkás, szentimentális melódiái – az alsóbb társadalmi rétegek zenekedvelő közönségének, az inasok, kocsisok és cselédek füttyszavának köszönhetően – betöltötték a főváros utcáit.

Seress Rezső 1925 után szinte ontotta magából a dalokat: a „Szeressük egymást, gyerekek”, a „Csillogó hópehely”, a „Fizetek, főúr” és a többi sláger mind-mind a Kulacs Vendéglő és a fővárosi közönség kedvencévé vált. Ezzel együtt a zongorista hiába próbált kitörni a kocsmai mulattató szerepéből; operettjét, mely a „Szerelem az egész vonalon” címet viselte, sohasem tudta színre vinni. A művészek körében ugyanis a férfi csak „dilettánsnak” számított, ironikus módon azonban a „kis Seress” hírnév tekintetében idővel valamennyiüket felülmúlta.

Seress Rezső diadalútja a gazdasági világválság megpróbáltatásai után, 1935-ben kezdődött, amikor egy estén Jávor László, a 8 Órai Újság rendőri riportere megkereste őt azzal a kéréssel, hogy komponáljon dalt az egyik verséhez. A költemény a Szomorú vasárnap címet viselte. A „kis Seress” – hosszas küszködés után – végül olyan dallamot írt Jávor művéhez, mely, miután nyomtatásba jutott, különös módon kelt életre: a hatása alá kerülő emberek közül többen öngyilkosok lettek, és a sláger kottája az efféle tragikus cselekedetek mind népszerűbb „kellékévé” vált Budapesten. A bizarr öngyilkosságsorozat nyomán a Szomorú vasárnap a sajtó támadásainak kereszttüzébe került, a nóta állítólagos hatásáról szóló hírek azonban hamarosan külföldre is eljutottak, így a misztikus dal világszerte ismertté, kedveltté vált.

Seress slágere a következő években Nyugat-Európát és Amerikát is meghódította; a Szomorú vasárnapot összesen 28 nyelvre fordították le, és olyan világhírű előadók tűzték műsorukra, mint Ray Charles, Louis Armstrong, Bing Crosby, vagy Frank Sinatra. A dal népszerűségét jól mutatja, hogy 1945-re Seress Rezső számláján összesen 370 000 dollár jogdíj halmozódott fel, a zongorista azonban soha nem részesülhetett e mesés gazdagságból. Miközben Nyugaton neve garanciát jelentett a sikerre, addig a Dob utcában élő „kis Seress” a zsidótörvények miatt visszavonulásra kényszerült, majd miután Magyarország belépett a második világháborúba, munkaszolgálatra került. A legnagyobb haszon, amit a zongorista a Szomorú vasárnaptól nyert, a puszta élete volt, ugyanis egy német katonatiszt, aki korábban látta a „kis Seresst” Budapesten játszani, három és fél évnyi szenvedés után megmentette őt.

Miután a háború véget ért, Seress Rezső visszatért a fővárosba, és egészen haláláig nem is mozdult ki onnan. Jóllehet, Amerikában mesés pénzösszeg, számos ajánlat és hírnév várta, sem a kommunista hatalomátvétel előtt, sem ’56 zűrzavarában nem élt a távozás lehetőségével. A férfi, aki nyugaton dúsgazdag lehetett volna, eltűrte, hogy a proletárdiktatúra indexre tegye slágereit, és az Akácfa utcában, majd régi helyén, a Kulacs Vendéglőben folytatta „karrierjét.” A második világháború kitörése előtt Seress Rezső valóságos „turistalátványosságnak” számított, akinek kedvéért számos híresség zarándokolt el Budapestre, az ’50-es évek második felére azonban a zongorista lassan elveszítette rajongótáborát. A „kis Seress” dalai helyett már Elvis Presley és a Beatles hozta lázba a közönséget, aminek eredményeként a férfi mindinkább elzárkózott a külvilág elől, és depressziójától vezetve végül az öngyilkosságba menekült. Seress Rezső lakásának ablakából kiugorva próbált véget vetni életének, azonban ezt az esést is túlélte, így 1968. január 11-én, a MÁV Kórházban gipsze drótjával fojtotta meg magát.