2017. július 28.

1970. május 17. | Thor Heyerdahl megindítja a Ra II-expedíciót

Szerző: Tarján M. Tamás

„A civilizáció attól a pillanattól kezdett el nőni, hogy kommunikáltunk egymással – különösen igaz ez a tengeri kommunikációra, ami lehetővé tette, hogy az emberek inspirációt és ötleteket szerezzenek egymástól, és nyersanyagokat cseréljenek.”
(Thor Heyerdahl)

1970. május 17-én indította meg atlanti-óceáni expedícióját Thor Heyerdahl, aki egy papirusznádból készült hajó, a Ra II segítségével próbált eljutni a marokkói Safi kikötőjéből a karibi szigetvilágba. A tudós merész kísérlete sikerrel zárult, vagyis bebizonyosodott, hogy az ókori Mediterráneum népeinek lehetőségében állt Amerika felfedezése, ez azonban nem jelent bizonyítékot arra, hogy az egyiptomiak, vagy a főníciaiak valóban meg is próbálkoztak az átkeléssel.

Thor Heyerdahl 1914-ben, egy tehetős sörfőző fiaként látta meg a napvilágot a norvégiai Larvikban. A kutató természettudományos érdeklődése – melyet édesanyjától, egy helyi múzeum igazgatónőjétől örökölt – már gyermekkorában megmutatkozott, Heyerdahl ugyanis saját állatgyűjteményt alapított otthonában. A fiatalember az egyetemen később zoológiával és földrajzzal foglalkozott, ezzel egy időben pedig egy Polinéziáról szóló magángyűjteményt tanulmányozott. Diplomája megszerzése után Heyerdahl első feleségével kutatóútra indult a Csendes-óceánra, hogy megismerhesse a külvilágtól elzárt szigetcsoportok élővilágát. A férfi 1936-ban a Marquises-szigeteken telepedett le, ahol előbb alkalmazkodott a helyi törzsek életmódjához, majd a lakatlan Fatu Hivára költözött.

A norvég kutató elsősorban azt vizsgálta, hogy a szigeten fellelhető állat- és növényfajok miként honosodhattak meg, időközben azonban az is érdekelni kezdte, hogy az emberek hogyan népesítették be Polinéziát. Az általános nézet szerint a Csendes-óceán szigetvilágának telepesei Délkelet-Ázsiából érkeztek, Heyerdahl azonban a kelet-nyugati irányú áramlat megismerése és az élővilág tanulmányozása után arra a megállapításra jutott, hogy az első hajók a jóval távolabb fekvő amerikai kontinensről érkeztek.

Nézeteit a tudóstársadalom túlnyomó része elvetette, ezért a második világháború után Thor Heyerdahl meglehetősen sajátos módon igyekezett alátámasztani téziseit: a kutató Ecuadorba utazott, és segédeivel egy balsafa tutajt készített, melyet az inka napisten után Kon-Tiki névre keresztelt. A norvég tudós 1947 áprilisában szállt tengerre a perui Callao kikötőjében, és 101 nap után sikeresen megérkezett Polinéziába. A vakmerő utazásról később könyv készült, a Heyerdahl beszámolója alapján leforgatott dokumentumfilm pedig 1952-ben Oscar-díjat nyert.

A Kon-Tiki sikerén felbuzdulva Thor Heyerdahl 1952-ben expedíciót indított a Galápagos-szigetekre, ahol a felfedezett régészeti leletek segítségével bebizonyította, hogy a terület kulturális kapcsolatban állt a dél-amerikai kontinenssel. A norvég tudós három évvel később újabb kutatóútra vállalkozott: a cél ezúttal a Húsvét-sziget volt, ahol Heyerdahl ugyancsak az inka civilizáció nyomait vélte felfedezni, elméletét azonban a tudósok többsége még mindig elutasította.

A kutató számos sikeres monográfiát adott ki a szigeten folytatott vizsgálatokról, 1989-ben pedig egy hatalmas összefoglaló művet írt, melyben – a Húsvét-sziget őslakosainak beszámolói, kora újkori hajónaplók és régészeti leletek alapján – azt állította, hogy a Kr. u. 4. században megérkező telepesek Amerikában szálltak hajóra, mi több, fehér emberek voltak. Az olvasóban jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miként kerültek az ókorban európaiak Amerikába, illetve hogyan jutottak el a kontinens nyugati partjára? Thor Heyerdahl a következő évtizedekben erre igyekezett választ adni.

A norvég tudós elméletét hasonló alapokra helyezte, és ugyanolyan módon igyekezett igazolni, ahogy azt a dél-amerikai indiánok polinéziai „gyarmatosításának” esetében tette. Heyerdahl úgy vélte, a Közép-Amerikában és Egyiptomban egyaránt fellelhető piramisok, a hasonló halotti kultusz és gazdasági-politikai berendezkedés annak bizonyítéka, hogy az ókorban a két civilizáció kölcsönhatásban állt egymással, ezért ismét annak a lehetőségét kutatta, hogy a kor technikai feltételei mellett lehetséges volt -e a kapcsolatteremtés.

A norvég tengerész a Csád-tónál élő hajóépítők segítségével papirusznád hajót ácsolt, melyet az egyiptomi napisten után Ra névre keresztelt, és 1969-ben Marokkó partjaihoz, az egykori főníciai kikötővárosba, Safiba szállíttatott. Heyerdahl májusban indult el az Antillák felé, és bár hajója jóval tartósabbnak bizonyult, mint azt a kutatók előzetesen feltételezték, körülbelül 1000 kilométerrel Barbados partjai előtt a kísérlet kudarcba fulladt. A norvég tudós természetesen nem tett le tervéről, és hamarosan újabb papiruszhajót készített, mely a Ra II nevet kapta. Ez a vízi alkalmatosság 1970. május 17-én vágott neki az Atlanti-óceánnak, és nyolctagú legénységével 57 nappal később sértetlenül megérkezett Barbados szigetéhez.

Heyerdahl pályafutása későbbi évtizedeiben is előszeretettel gyártott merész elméleteket: 1977-ben például a Tigris folyón szállt nádhajóra, hogy bebizonyítsa, a Kr. e. 3. évezredben az egyiptomi, mezopotámiai és Indus-völgyi civilizációk kereskedelmi kapcsolatban álltak egymással. Mint fent említettük, a norvég tudós később visszatért a Húsvét-szigetre, ezenkívül pedig piramisokat fedezett fel a Kanári-szigeteken, a dél-amerikai indiánok nyomait kutatta a Maldív-szigeteken és kalandos hipotézist állított fel a skandináviai népek kaukázusi származására vonatkozóan.

Thor Heyerdahl vakmerő expedícióival kétségkívül üde színfoltot jelentett a 20. századi tudóstársadalomban, az archeológusok azonban a férfi elméleteinek túlnyomó részét szkeptikusan fogadták. Bár a „laikusok” közül sokan erről az oldalról közelítik meg a kérdést, a negatív fogadtatás nem abból eredt, hogy a „hivatalos” tudomány „lusta volt” átírni a régi történelemkönyveket.

Hipotéziseivel az a legfőbb probléma, hogy vakmerő és sikeres utazásai önmagukban semmiféle bizonyítékot nem szolgáltattak arra, hogy a távoli kontinensek lakói valóban kapcsolatban álltak egymással; a kísérletek egy részét ráadásul értelmetlennek is nevezhetjük, hiszen az ókori egyiptomiak erősebb és biztonságosabb hajókkal is rendelkeztek, mint amilyeneket Heyerdahlék a Ra, vagy a Ra II formájában rekonstruáltak. Mindazonáltal a 2002-ben elhunyt norvég tudós komoly és értékes örökséget hagyott a világra: Thor Heyerdahl utazásai során szembesült azzal, hogy a modern kor embere milyen rombolást vitt végbe a világóceánokon, és hírnevét arra használta fel, hogy a környezetvédelem fontosságát propagálja.