Szerző: Tarján Tamás

„Gyertek, lányok öltözzetek fehérbe,
Szórjunk rózsát Rákosi elvtárs elébe,
Hadd járjon ő a rózsában bokáig,
Éljen, éljen a Rákosi elvtárs sokáig!”

(Népdalból átírt ünnepi vers Rákosi 60. születésnapjára)

1971. február 5-én fejezte be életét Gorkij városában Rákosi Mátyás kommunista politikus. Rákosi, akit pályája csúcsán „Sztálin legjobb magyar tanítványaként” dicsértek, már fiatalkorában a szélsőbaloldali eszmék mellett kötelezte el magát, a második világháború után pedig főszerepet játszott a kommunista diktatúra felépítésében, melynek első szakaszában féktelen terrort és korlátlan személyi kultuszt valósított meg.

A vajdasági Adáról származó politikus 1892-ben, egy zsidó származású terménykereskedő gyermekeként látta meg a napvilágot, aki fia 12 esztendős korában magyarosította nevét Rosenfeldről Rákosira. Mátyás ekkor már a soproni reáliskolában tanult, később pedig Szegeden érettségizett, ahonnan a Keleti Kereskedelmi Főiskolára, majd ösztöndíjjal Hamburgba és Londonba került. Rákosi 1910-ben kötelezte el magát a szociáldemokrata párt mellett, egyetemi tanulmányai alatt pedig a Galilei Kör aktív tagja ett. A fiatalember az első világháború kirobbanása után az orosz frontra került, ahol már 1915-ben hadifogságba esett, és mintegy három esztendőt töltött a távoli Szibériában. Rákosi az orosz polgárháború alatt sikeresen Pétervárra szökött, majd hazatért és jelentős szerepet vállalt a Kommunisták Magyarországi Pártjának megszervezésében. A tanácsköztársaság 133 napja alatt helyettes kereskedelmi népbiztosként, majd szociális termelési népbiztosként, 1919 júniusától pedig a Vörös Őrség első embereként tevékenykedett. Az ellenforradalom elől Rákosi a KMP többi tagjához hasonlóan Ausztriába menekült, ám egy beszéde miatt hamarosan kitoloncolták az országból. Ezután a III. Internacionálé titkáraként Kelet-Európában tevékenykedett, 1924-ben pedig visszatért Magyarországra, hogy illegalitásban újjászervezze a kommunista pártot. Rákosi Mátyás azonban feladatát nem tudta végrehajtani, egy évvel később ugyanis a hatóságok kezére került, és 1925-ben kilencévnyi, 1934-ben pedig életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

A veszedelmesnek talált politikus 1940-ben szabadult ki a szegedi Csillagbörtönből, miután a Teleki-kormány őt és Vas Zoltánt „elcserélte” az 1849-ben orosz kézre került honvédlobogókra. Rákosit hősként fogadták a Szovjetunióban, maga Sztálin is nagy becsben tartotta a „mozgalom mártírját”, és őt tette meg az emigráns magyar pártszervezet vezetőjének. Moszkva támogatásának köszönhetően a politikus már hazatérése előtt, 1944 decemberében helyet kapott az Ideiglenes Nemzetgyűlésben, a későbbi években pedig főszerepet játszott a második köztársaság lebontásában és a kommunista diktatúra kiépítésében. A hazánkat megszállás alatt tartó Vörös Hadsereggel és a Vorosilov vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal a háta mögött a Rákosi Mátyás vezette MKP – 1948-tól MDP – a neki juttatott miniszteri székekre és a kommunista kézben lévő rendvédelmi szervekre támaszkodva három év alatt felszámolta a többpártrendszert. Ebben a küzdelemben a „szalámitaktika” alkalmazása, Nagy Ferenc miniszterelnök megzsarolása, majd emigrációba kényszerítése, az elcsalt 1947. évi „kékcédulás választások”, majd a Szakasits Árpád-féle „maradék” szociáldemokraták beolvasztása jelentették a fontosabb állomásokat. A fúzió eredményeként létrejött Magyar Dolgozók Pártja 1949-re gyakorlatilag megteremtette a proletárdiktatúrát, melynek első szakaszát később a hazai politikai folyamatokat már 1947 óta kézben tartó Rákosi Mátyásról nevezték el.

Rákosi fénykorában nem véletlenül kapta a „Sztálin legjobb magyar tanítványa” jelzőt, ugyanis 1949-től minden téren a grúz származású diktátor példáját követte. A gazdaság legfőbb pilléreinek államosítása után sztálini mintára erőszakos szövetkezetesítésbe és az ipar átgondolatlan fejlesztésébe kezdett, miközben elhanyagolta az élelmiszer-termelő mezőgazdaságot. Rákosi gazdaságpolitikája – Sztálinéhoz hasonlóan – kudarcba fulladt, hiszen hazánk agrárországként az import nyersanyagra épülő nehéziparra koncentrált, illetve olyan hiábavaló – zömében presztízsjellegű – vállalkozásokra fecsérelte erejét, mint A tanú című filmben is megjelenő narancstermesztés, vagy a gyapot meghonosítása. Az elhibázott intézkedések 1951-re a jegyrendszer visszaállításához és tömeges nyomorhoz vezettek, miközben Rákosi és klikkje – szintén sztálini példára – az ÁVH terrorja segítségével biztosította uralmát, internálótáborokba záratta a „rendszer ellenségeit”, a pártot pedig koncepciós perekkel tisztította meg vélt vagy valós riválisaitól. Ugyancsak Sztálint másolta az a korlátlan személyi kultusz is, ami az ötvenes évek elején Rákosi Mátyás személyét övezte, a különbség csupán annyi volt, hogy a tanítvány egy évtizeddel megelőzte mesterét – a szovjet diktátor ugyanis 70, míg magyar követője 60 esztendősen, 1952 ért pályája csúcsára, amikor tanulmányi- és munkaversenyekkel, ajándékokkal és grandiózus rendezvényekkel ünnepeltette magát nyomorgó népével.

Rákosi számára ezután már a hanyatlás évei következtek, 1953 márciusában ugyanis Sztálin befejezte életét, a „generalisszimusz” halálával pedig egy időre a magyar pártvezér nagy ellenlábasa, Lavrentyij Berija került központi pozícióba. A moszkvai változások „Sztálin legjobb magyar tanítványát” is érzékenyen érintették, azok következtében ugyanis önkritikára kényszerült – igaz, csak a legfelső pártvezetés előtt –, majd kénytelen volt lemondani kormányfői posztjáról Nagy Imre javára. Mindazonáltal Rákosi tehetséges és szerencsés politikusnak bizonyult, ugyanis Beriját 1953 végén kivégezték, a hatalmat magához ragadó Hruscsov alatt pedig szép lassan visszaszerezte befolyását, így 1955-ben még a pártból is sikerült kibuktatnia Nagyot. Ezután Hegedüs András, a Rákosi-Farkas-Gerő-klikk embere került kormányfői pozícióba, vagyis helyreálltak a korábbi hatalmi viszonyok, Rákosi Mátyás felett azonban ekkorra már eljárt az idő: Hruscsov a híres XX. Pártkongresszuson nyíltan szembefordult a sztálini politikával, ezzel pedig az egykori „éltanuló” is végső bukásra ítéltetett. Rákosit 1956 nyarán valamennyi tisztségéről lemondatták, majd a Szovjetunióba küldték, ahonnan az októberben kirobbanó magyarországi forradalom és a későbbi évek alatt már hiába próbálta magát visszaküzdeni a hatalomba. A Kádár János vezetésével kiépülő rendszerben Rákosit előbb parlamenti mandátumától (1957), majd párttagságától (1962) is megfosztották, miközben a moszkvai pártvezetés utasítása nyomán Krasznodarból Kirgizisztánba, onnan pedig Gorkijba internálták. „Sztálin legjobb magyar tanítványát” 78 évesen, 1971. február 5-én érte utol a halál, földi maradványait később a Farkasréti temetőben helyezték végső nyugalomra.