2017. július 26.

1972. június 17. | Betörőket fognak el a Watergate-épületkomplexumban

Szerző: Tarján M. Tamás

„Régebben a polgárháborút tartottam az ország legsúlyosabb tragédiájának, de emlékszem, hogy volt néhány enyhítő körülmény is, hiszen a polgárháborúban mindkét fél bizonyságot tett áldozatkészségéről és hősiességéről. A Watergate-ügyben nem látok ilyen enyhítő körülményt.”
(Sam Ervin bizottsági elnök)

1972. június 17-én hajnalban fogtak el öt férfit a Washingtonban található Watergate-épületkomplexumban, akik éppen lehallgató berendezéseket helyeztek el, illetve iratokat fényképeztek a Demokrata Párt által bérelt irodákban. Később kiderült, hogy a betörők megbízói Richard Nixon újraválasztási kampányának szervezői közül kerültek ki, és a bűncselekmény szálai egészen a Fehér Házig, illetőleg a titkosszolgálatokig vezettek, így a botrányba maga az elnök is belebukott.

A Watergate név a világhírű bűneset előtt csupán egy egyszerű irodakomplexumot takart, mely a Potomac folyó partján épült fel az Egyesült Államok fővárosában. Az 1971-ben átadott irodaház hamar népszerűvé vált Washingtonban, így a következő évben esedékes elnökválasztásra készülő Demokrata Párt is a Watergate-ben ütötte fel főhadiszállását. 1972. június 17-én ide hatolt be az az öt férfi – név szerint Bernard Barker, Virgilio Gonzalez, Eugenio Martinez, Frank Sturgis, illetve ifjabbik James W. McCord –, akiket Frank Willis biztonsági őr fedezett fel. Őrjárat közben Willis arra lett figyelmes, hogy a parkolóháztól a szóban forgó irodákig vezető útvonalon ismeretlenek ragasztószalagokkal akadályozták meg, hogy az ajtók bezáródjanak. Gyanúja tovább fokozódott, miután az egyik eltávolított csík helyén később egy másikat fedezett fel, így riasztotta a rendőröket, akik hajnali fél 3-kor őrizetbe vették a Demokrata Párt irodáiban tevékenykedő öt férfit.

Az öltönyös, orvosi kesztyűt viselő betörőknél több ezer dollár készpénzt, könnygázspray-t, fényképezőgépeket és lehallgató-készülékeket találtak, a Watergate-komplexumban bérelt szobáik átkutatása során pedig újabb tetemes pénzösszeg és számos poloska került elő. Az eset önmagában még nem vetett gyanút a Demokrata Párt riválisaira, a Nixon újraválasztásáért kampányoló republikánusokra, ám a hatóságok és Bob Woodward újságíró nyomozása hamarosan botrányt robbantott ki.

Woodward a Washington Postnak dolgozott, és azért keltette fel az érdeklődését ez a bűneset, mert jelen volt a betörők letartóztatásakor, és hallotta, amint James W. McCord a CIA ügynökének vallotta magát. Az információ félig meg is felelt a valóságnak, ugyanis a férfi korábban tényleg a Központi Hírszerző Ügynökségnél állt alkalmazásban, hozzá hasonlóan pedig a másik négy elkövető múltja is tartogatott érdekességeket: McCord társai valamennyien Kubából származtak, közülük hárman pedig kapcsolatban álltak a CIA-val, és 1961-ben részt vettek a sikertelen Disznó-öbölbeli invázióban. Június 18-án az is kiderült, hogy James W. McCord a Nixon újraválasztásáért kampányoló bizottság (CREEP) biztonsági szakembereként tevékenykedett, az egyik betörő noteszában pedig megtalálták a Fehér Ház korábbi alkalmazottjának, E. Howard Huntnak a telefonszámát. 1972 júliusában aztán G. Gordon Liddy is gyanúba került, aki Hunttal együtt egy speciális nyomozóegység tagjaként azon dolgozott, hogy a lehető legkevesebb információ szivárogjon ki az Ovális Irodából.

Ennek fényében már kissé hiteltelenül hangzott Nixon elnök azon kijelentése, miszerint a Fehér Ház alkalmazottjainak nincs köze a Watergate-komplexumban történt bűncselekményhez, Woodward és a Washington Post egy másik publicistája, Carl Bernstein pedig leleplező cikksorozatával tovább rontotta a helyzetet. A két újságíró egy belső informátorra – a hetvenes évek híres pornófilmje nyomán Mély Torok fedőnevet használó Mark Feltre – hivatkozva azt állította, hogy a júniusi betörés szálai a legmagasabb politikai és titkosszolgálati körökhöz vezetnek, valamint, hogy a leleplezett bűnözőket Nixon újraválasztási kampányának vezetői finanszírozták egy külön – a törvénytelen módszerekre szánt – pénzalapból. Mindazonáltal a Washington Post a Fehér Ház ellen vívott hadjárattal jószerével magára maradt; a Watergate-ügy nem befolyásolta a kampányt, így Nixon 1972 novemberében fölényes győzelmet aratott a választásokon.

A kétes ügyletei miatt már korábban is „Tricky Dicky” gúnynévvel illetett politikus azonban nem lélegezhetett fel, hiszen a kampány ugyan véget ért, de a nyomozás folytatódott. 1973 januárjában a washingtoni bíróság hétből öt vádlottat bűnösnek talált, ám mivel a szenátus gyanította, hogy a Watergate-komplexumban történt betörés mögött szélesebb körű politikai kémtevékenység állt, megszavazta az eljárás folytatását. 1973 márciusában James W. McCord levelet írt az ügyében ítélkező John J. Sirica bírónak, melyben kijelentette, hogy magas rangú politikusok nyomására tett vallomást, és hogy a per során többen is hamisan tanúskodtak. McCord ezután együttműködött az igazságszolgáltatással, és elárulta, hogy a betörés megszervezésében Jeb Stuart Magruder fehér házi alkalmazott, illetve John Dean, az elnök tanácsadója is részt vett.

Az egykori CIA-ügynök vallomása valóságos lavinát indított el, ugyanis a két új vádlott további neveket szállított a bíróságnak – köztük szerepelt John Mitchell tábornok, a CREEP korábbi vezetője, John Ehrlichman, Nixon tanácsadója, illetve Harry Robbins Haldeman, a Fehér Ház személyzeti főnöke is. 1973 áprilisában az FBI korábbi ideiglenesen kinevezett igazgatója, L. Patrick Gray bevallotta, hogy az előző év júniusában dokumentumokat adott át az elnök embereinek a Watergate-ügyben folytatott nyomozás kapcsán, majd segített azok megsemmisítésében. A lavina tehát elsodorta azt az álcát, amit beosztottjai emeltek Nixon köré, ráadásul a politikus elvesztette legjobb „tisztjeit” a sakkjátszmában: április végén az elnök kirúgta Deant, Ehrlichman és Haldeman pedig önként távozott állásából.

Időközben a Sam Ervin elnökletével felállított szenátusi vizsgálóbizottság is meghallgatásokat kezdett az 1972. évi kampány ügyében: az itteni nyomozás eredményeként összesen 40 kormányzati tisztviselőt helyeztek vád alá, de ennél is fontosabb fejleményeket hozott az ügyben Alexander Butterfield tanúvallomása. A férfi 1973. július 16-án kijelentette, hogy Nixon utasítására az Ovális Iroda összes beszélgetését rögzítették, így az eljárás következő – végső – szakaszában már ezek a felvételek kerültek a középpontba. Archibald Cox, a Watergate-ügyben kijelölt ügyész kérte a Fehér Háztól a hangszalagok kiadását, Nixon azonban ellenállt, sőt, 1973 októberében megpróbálta erőszakkal elejét venni a további vizsgálódásnak: célja Cox elbocsátása volt, ám a legfőbb ügyész inkább lemondott, mint hogy teljesítette volna ezt a kérést, helyettesét pedig maga az elnök bocsátotta el állásából. Richard Nixon végül elérte Archibald Cox kirúgását, a „szombat esti mészárlás” azonban súlyos árat követelt, hiszen megalapozta a gyanút a későbbi impeachment eljáráshoz.

Ennél is fontosabb volt, hogy Nixon lényegében semmit sem nyert, hiszen Cox utódja, Leon Jaworski sem fogadta el, hogy az államtitkok védelmére hivatkozó Fehér Ház egy szerkesztett változatot adjon át a kért szalagokból. Az elnök szorult helyzetbe került, így teljesítette a kérést, az ügyész pedig 1974 tavaszán újabb és újabb felvételek átadását követelte. Nixon ismét megpróbálta szerkesztett hanganyaggal leszerelni a bizottságot, majd különleges mentelmi jogára hivatkozott, júliusban azonban a legfelsőbb bíróság is arra kötelezte őt, hogy vesse alá magát az idézésnek.

Ezzel Nixon sorsa gyakorlatilag megpecsételődött: bár az impeachment eljárás már májusban megkezdődött, és két hónap alatt öt vádpontot is megfogalmaztak az elnök ellen, bukását lényegében a beidézett felvételek teljesítették be. A törvényhozók nagy része nem akart addig ítélkezni a politikus felett, míg nem látja Nixon kezében a „füstölgő puskacsövet”, ám augusztus 5-én ez is bekövetkezett. Ezen a napon a bíróság egy olyan hangfelvételt ismert meg, melyen az elnök arra utasította Haldemant, hogy vegye elejét az FBI vizsgálódásának; bár ez a szalag sem bizonyította a politikus bűnrészességét, hitelét menthetetlenül megingatta, így az őt támogató képviselők sorra kihátráltak mögüle.

Nixon az impeachment eljárástól sem remélhetett kedvező fordulatot, hiszen a képviselőház és a szenátus három pontban – hatalommal való visszaélés, a bíróság, illetve a bizalmatlansági eljárást végző testület akadályozása – is megalapozottnak találta a vádemelést. Richard Nixon megbukott, ám szépen akart búcsúzni, ezért 1974. augusztus 8-án bejelentette lemondását, majd távozott hivatalából, melyet helyettese, Gerald Ford örökölt meg. A 20. század legnagyobb amerikai botránya ezzel véget ért, ugyanis az új elnök az ügy lezárása érdekében megbocsátotta elődje – ténylegesen soha be nem bizonyított – bűneit.